2024.04.28.
Bianka
Na most megint összeszaladt pár nap.
Egy nap a hugyszagban….
Bernáttal sokszor beszélünk arról, hogy Julissal mennyire
szigorú vagyok, és, hogy mennyire nem tudok vele normálisan viselkedni. Ez
szerintem amióta a blogot írjuk, visszatérő, örök téma. Mindig reménykedem,
hogy egyszercsak jön egy fordulat, egy megvilágosodás és akkor onnantól bennem
is minden megváltozik még pozitívabb irányba. Azért írom ezt így, mert a
kezdeti ellenállásom óta nagyon sokat változtam, nyitottam, közeledtem felé, de
még mindig nem vagyok azon a szinten, ahová a lelki szemeimmel képzelem magam.
Bernát
én már ott tartok, hogy nem akarom őket egy baromság után
megölni, csak mérhetetlenül értetlen, és csalódott vagyok, hogy miért csinálta
ezt!???
Bianka
Azért be kell vallanom, Julis nem segít azon, hogy még
közelebb kerüljön hozzám. Mindig az az egyetlen mentsváram számára, hogy csak
gyerek. Kicsi gyerek. De nekem sokszor egy tenyérbemászó kotnyeles lány, akiről
kezdettől fogva mondom, hogy sok dolgot direkt csinál, és most is azt gondolom,
hogy nagyon sokszor tudja, mi a teendő, mi a feladat, mit kellene, hogy
kellene, de valahogy Ő, Julis rendszeren kívülinek gondolja magát, aki
megteheti azt, amit mások nem. Ő egy kényelmes, sőt inkább lusta gyerek, és
furcsa, mert egyrészt mindenre lelkesedik, amikor valamit csinálni kell, de
egyébként meg a legtöbb dologhoz eléggé seggel áll.
Rendszerint megbánt. Bántóan fogalmaz, nyilván nem tudatosan
akar Ő bántó lenni, egyszerűen csak nem figyel arra, hogy mit hogy kellene. És
ha már százszor elmondtam neki valamit, hogy mire figyeljen, ő akkor sem. Pedig
nem hülye, biztos vagyok abban, hogy ezeket már tudja, csak szarik rá. Szarik
arra, hogy mit hogy mondjon, még akkor is ha már megbeszéltük. A minap is
elvittem őket a fodrász után mekibe, mert legutóbb Jancsi nem volt velünk és
azóta is emlegeti, hogy ő is szeretne sajtburgert. És akkor gondoltam, hogy a
fodrász után eszünk ott egy kis fagyit, meg egy-egy sajtburgert, élménynek jó
lesz, meg kis uzsinak is megteszi. Még épp ettük a végét, mikor Julis már azt
magyarázta, hogy de miért nincs hozzá krumpli, meg kóla, és miért ekkora, és
miért nem nagyobb, mert miért nem kettő, és hogy majd máskor inkább a Burgerbe
menjünk, és majd Ő akkor mit fog enni… És már múltkor is téma volt a hála, hogy
egy ilyen gyereket, aki gyakorlatilag mindig abban volt eddig, hogy elfingja magát
és minden ott terem, hogy tudod hálásnak nevelni, hogy lehet ezt a majdhogynem
már követelődzős stílust visszavenni annyira, hogy örüljön annak, ami éppen
most van.
És nem akarok jönni a bezzeg a mi időnkben, meg bezzeg a nagyanyáink, meg
bezzeg Afrikában éhen halnak dolgokkal… de legalább addig eljutni, hogy amikor
kap valamit, akkor annak örüljön és ne az legyen az első mondata, hogy de miért
nem olyan, meg amolyan.
Hoztam rá példát is, elmondtam neki, hogy ez nagyon bántó. olyan,
mint amikor hoz nekem egy rajzot az oviból és csak rápillantanék és nem azt
kezdeném el, hogy milyen szép, mennyire tetszik, hanem azt kezdeném mondani,
hogy szuper, de következőleg majd ezt, vagy azt rajzoljon és más színeket
használjon. Elmondtam neki,hogy amikor hoz az oviból egy alkotást, nyilván
annak örülne, ha azt az alkotását dicsérném. Ugyanígy jól esne,ha kicsit azért
tudna hálás lenni, amit épp kap. Kitalálom, időt szánok rá, kedveskedni
szeretnék, nem is kevés pénzbe kerül és nagyon bántó, hogy ennyire nem becsüli
és ennyire nem tud örülni semminek. És mondtam neki, hogy akkor majd
következőre megyek egyedül, mert én tuti örülök, ha egy ilyen alkalommal
elmegyek a mekibe, és akkor nem lesz ebből vita. Persze arra már csérog hogy
ne. Nagyon nehéz ezeket a dolgokat úgy átadni, megbeszélni, hogy megértse, ne
legyen bántó és ne valami olyat kérjek tőle, amit kora, vagy a helyzet emiatt
még képtelen megérteni. Ez a hála téma pont ilyen. Fogalmam sincs, hogy átmegy-e
neki az üzenet és azt sem szeretném, ha az én felnőttes problémáimat ráraknám,
így is lehet, hogy ez már annak számít. De az, hogy kicsit legyenek hálásabbak,
az fontos lenne, maguk miatt is, mert egy csomó kellemetlenségtől tudják
magukat megkímélni. Én próbálok visszaemlékezni az ilyen kicsi koromra, és én
arra emlékszem, hogy nem voltunk szegények, de mindig megnéztük, hova megy a
pénz, mindig igyekeztünk megfogni a jó lehetőségeket. Emlékeim szerint nekem
azért nem volt minden nap édesség, de nem csérogtam minden nap üdítőért, meg
valami nasiért, és ha kaptam valamit, annak örültem, talán pont azért, mert nem
volt minden nap.
Én nem tudom, mikor és hogyan lett ez divat, hogy már alapnak számít, hogy
minden napra, sőt már néhány helyen minden étkezés után valami nasi, valami
édesség nem értem, hogy ez kinek és miért jó.
Mi nem vagyunk gazdagok, de igyekszünk azon, hogy mindig legyen itthon minden,
ami főzéshez alapanyag, meg valami édességnek való. Mindig van itthon ennivaló,
innivaló, nasi is a szekrényben, így a gyerekek nem nagyon tapasztalják meg
azt, hogy mit jelent az, hogy nincs.
Gazdasági szakemberek szerint nem is szabad a gyereknek pl
olyat mondani, hogy „nekünk erre nincs pénzünk”, mert ez a szegénységtudatot
plántálja a gyerekbe, és negatívan, alulról, a szegénység irányából közelít meg
mindent, ami később majd egy gazdaságilag bizonytalan felnőttet eredményez, aki
nem is tudja elképzelni, milyen lehet több pénzből gazdálkodni.
No szóval visszatérve Julisra, Rá kifejezetten jellemző ez
az elégedetlenség, ami elég bántó nekem, így, hogy tudom, hogy néha mennyi
áldozattal, szervezéssel, pénzzel jár az, amit épp kapnak.
Ilyen és ehhez hasonló akaratlan bántásai vannak, és
meggyőződésem, hogy ezek javarésze már csak azért van, mert a hajlandóság sincs
benne, hogy odafigyeljen ezekre.
És amikor hülye, kényes, okoskodik, nem fogad szót, hazudik,
bunkó, megbánt, akkor azért valljuk be, nem egyszerű szeretni.
És akkor még be is pisil.
Minden igyekezetünk ellenére képes az ágyát olyan szinten
szétáztatni pisivel, hogy döbbenet. És kicserélem és jóillatú, és tiszta és
persze, hogy másnapra telehugyozza. Rohadtul kiábrándító. És ma reggel is
lehúzattam vele a pisis ágyneműt, egész nap a nyitott ablaknál szellőzött a
matraca, de olyan pisiszag terjengett a szobában, hogy alig bírtam megmaradni. És
mikor ezt szagolom egész nap, akkor nehéz arra gondolni, hogy a kis cukibogár
lánykám milyen kis édes pici szeretnivaló kis bogárka, mert dühöngök a húgyszag
miatt.
Lopom a perceket.
Sokszor egész napos rohanás, munka, szervezés után indulok
értük az oviba. Így volt ez pénteken is. Megtetézve mindent azzal, hogy szedem
a nyirokrendszer tisztító cuccot, aminek brutál hatása miatt kb mint akit
agyonvertek, úgy érzem magam, de egész nap. Szó szerint minden porcikám fáj, a
melltartóm pántját nem tudom csak keresztben a másik vállamnál megigazítani,
mert nem hajlik be annyira a könyököm és a csuklóm, de még ha be is hajlik,
annyira fáj, hogy durva… És akkor ilyen nap után ülök be a kocsiba félholtan…
16:04 indulnék a gyerekekért, az egyik lábam a kocsiban, a másik még kint. Alig
bírom beemelni, mert az is fáj. A lelkem meg még arra a csendre vágyik, amit
épp hallgatok. Madárcsicsergés, gerleturbékolás, a távolból kutyaugatás, de
ennyi. Csend…. És tudom, hogy ha elindulok, akkor 5 perc és jön a végeláthatatlan
duma, számomra lényegtelen és értelmetlen kérdések hada, a csérogás, a
civakodás, az okoskodás. Annyira szeretnék még egy kis csendet. 2 percenként
nézek az órára, és konstatálom, hogy már 16:12 van, nagyon mennem kellene, de a
lelkem még annyira a csendért sóvárog, hogy azt érzem, bármeddig el tudnék
ücsörögni a kocsiban.
Mindezek ellenére aztán a délutánunk egyébként jól telik,
azért a másfél év összecsiszolódás csak megtette a hatást.
Bernát
a munka a munka a munka…
Rég beszéltünk, szokás szerint rengeteget dolgozom, mondhatni heti hat napot.
Most szombaton is egy barátunknál dolgoztam, kerítést építettünk. Délutánra
lettünk kész és kicsit fáradtan értem haza, meséli a lány, hogy ő már mankókerék
nélkül biciklizik! Öcsém itt volt és levette a mankókereket a bicikliről, és
anyám addig kergette az udvarban, hogy megtanult. Kicsit még bizonytalan, de
ügyesen teker. A gyerekek kitalálták, hogy menjünk el a mamához a játszótérre,
mert ott az aszfaltos foci pályán majd tudnak biciklizni. Hát egész napos munka
után már csak ez hiányzott.
Kocsiba ültem, elvittem őket és egész este hét utánig ott voltunk. Nagyon
fáradt voltam, de csak az volt a fejemben, hogy én akartam! Kellett a gyerek
akkor az ezzel jár.
Ma megy az utcán a biciklizés, három perc alatt ütköztek frontálisan a kölkök!
Jancsi esett nagyobbat, rövidgatya, félmeztelen, elvágódott a kavicsos utcán.
Lett pár karc a bőrén, még sírt is egy kicsit, az asszony megvigasztalta, én
meg üvöltöttem a másikkal, hogy ne legyen már ekkora tank. Abba maradtunk, hogy
csak felváltva biciklizhetnek kint, mert úgy biztonságos.
Kicsit nyitottunk a szabályokon, mert nyitott kapu mellett, úgy, hogy az
udvaron a padon ülünk, lehet biciklizni az utcában. Lehet kicsit messzebb is
menni, és ha jön autó félre áll és megvárja, míg elmegy.
Biztos lesznek még esések, biztos lesznek bunkó paraszt autósok, aki
száguldoznak az utcában, de nem lehet mindentől félteni, hagyni kell nekik
teret.
Ja, felfelé is hagyni kell neki teret! A három méter magas
hinta állványnak neki döntöttem a nagy alu létrát, kikötöttem a vashoz, meg jól
letapostam, hogy meg se mozduljon, és felengedtem őket rá, kb. három-négy
méter. Az a szabály, hogy egy bizonyos ponton nem megyünk túl, és hogy ha
egyszerre ketten vannak a létrán, mind a kettőt megverem!
Még nem volt baj.
Az udvaron dolgoztam és kint volt a kétágú négyes létra, és
arra is hagytam, hogy egyesével fel másszanak. Elmondtam, hogy ez nem játék, ez
felnőtt létra és erről ha leesik, nagyon megüti magát, nem játék! Meg értették,
gyakorolják, már nem félnek a magasságtól.
Biankának mondta az óvónő, hogy Jancsi felmászott valami mászókára és leesett
vagy mi, és hogy tökre be voltak tojva. Mondom, ha látnák az itthoni létrát,
szívrohamot kapnának! :)
Bianka
… Jah, én meg attól kaptam szívrohamot, hogy kérdem az
óvónőt, hogy minden rendben volt-e? gondoltam itt arra, hogy volt csúnya beszéd
veszekedés, verekedés… Az óvónő visszalép, tarkójáig csúszik a szemöldöke, hogy
háááááát…. Jancsika….. – jajj, kezdtem félni, hogy kibe kötött már bele, kit
vert agyon… hát felmászott a rotundára (mi a tököm az a rotunda??????) és
fejjel lefelé, és hát kicsit megütötte magát…. – Huhh… nagy kő esett le a
szívemről… csak ennyi??? Az oké :D Már megijedtem, hogy verekedett :D