2024.05.05.
Bianka
Ismét egy szabad hétvége után vagyunk.
Megvolt a nagy anyáknapja a nagy csoportban. Hogy milyen indíttatásból volt az,
hogy 10 perces etapokban mentünk be a fejlesztőbe, és mondta el a saját
gyerekünk csak nekünk a mondanivalóját, azt nem tudom. Ez így sem nem volt
ünnepélyes, sem nem volt meghitt. Az óvónő hajtotta, mondatta vele a verset,
ott asszisztált végig, meghatódni időnk sem volt, mert mire átengedtük volna
magunkat az anyaság szép pillanatainak, addigra vége is volt a versnek és a
dalnak. Készült egy fénykép, aztán húzás kifelé, mert jön a következő. Annyira
időben voltunk, hogy mi 15:55-re lettünk volna soron, de az előző csapat is
korábban végzett mi meg már ott voltunk, mentünk is befelé, 15:59-kor már a
kocsiban ültünk…
Ezek után vittem a csipet csapatot a mamához, ahol muszáj
volt innom egy kávét, mert egész nap pakoltunk, rendezkedtünk, előkészültünk a
szombati vendégségre, így nem aludtam, ellenben valami meleg kajától megint
bedurrant az állkapcsom, szóval nem tudom, hanyadik fájdalomcsillapító és
gyulladáscsökkentő volt bennem, mire Eszti mamához értünk, és majd’ lefejeltem
a kormányt.
Kis szusszanás és irány haza, pakolni tovább.
A vendégség a szokásos Házas Hétvégés csapatunk találkozója
volt, ahol most az egyik pár a szeretet, az elfogadás témájába kalauzolt el
minket. Érdekes felvetések voltak, amik megmozgatták a gondolatainkat. Nagyon
szerencsések és áldottak vagyunk egymással, mert nekünk az elfogadás a
kezdetektől fogva egyszerűen ment, magától értetődött és semmilyen nehézséget
nem jelentett. Ennek ellenére sokat beszélgettünk ma is arról, hogy mi és
milyen a feltétel nélküli szeretet. Összegeztük, mennyivel könnyebb, ha valaki
olyat szeretünk, aki egyébként jó fej, cuki és szeretnivaló, mint azt, aki
nehezebb számunkra, akihez több türelem, energia kell, hogy a szeretetünket
kifejezzük. Felmerült a kérdés, hogy a szeretet elfogyhat-e, amiben
megállapodtunk, hogy a szeretet, ha nem is fogy el, de az energia, amibe kerül,
az igen, és itt újra előtérbe kerül az, hogy ki az, akit szeretünk.
Nekem pedig egy másik gondolatmeneten is járt az agyam.
Egy kettősséget élek most meg. Van egyszer az a Bianka, aki voltam a gyerekek
előtt és van az, aki már anya. És mindig átlényegülök abba, amiben épp vagyok,
amibe épp kell. Eszembe jutott pl a május elseje, amikor az egész napot a
gyerekekkel töltöttem és egy rossz szó nélkül megcsináltuk az egész napot. Akkor
anya voltam egész nap, néha beszélgettem felnőttekkel is, de egyébként egész
nap ment a gyerekszintű beszélgetés, a dolgok lereagálása. És ez fárasztó.
Másnap egyáltalán nem bántam, hogy Bernát ment a gyerekekért, és vele voltak
még délután. És azt gondolom, azért fárasztó ez nekem, mert nem fuzionált a két
énem, a két szerep.
És azt gondolom, hogy aki gyereket szül, az könnyebben fuzionál, de nem a
hormonok miatt, hanem a történések miatt, mert ott már hamarabb kezdődik egy folyamat,
aztán még egy csomó idő van ott agyalgatni, meg rendbe tenni az embernek magát
és főként a gondolatait. Azt látom különbségnek, hogy nálam, mivel hirtelen
jött az életembe ez az egész, sokkal élesebb a kettőnek a határa.
Nekem, Biankának, a gyerekek előtti Biankának szüksége van a bizonyos zenékre,
filmekre, a beszélgetésekre, de leginkább az ilyenfajta agyalgatásokra, mint
amit most a hétvégén tudtam véghez vinni. Engem ezek szednek össze, tesznek
helyre, ettől jutok előbbre. Ezek nagy része a gyerekek miatt háttérbe szorul,
a gyerekek jelenlétében ezeket fizikai képtelenség véghez vinni. A zenéket
lehetne csak kb… a filmeket tuti nem, a beszélgetést sem, de az agyalást sem,
mert ugye mindig jönnek, mondják, félbeszakítanak.
Na de a kérdésem…. Hogy ugye mindig az a baj a házasságoknál
meg a mindenféle kapcsolatoknál, hogy a nő szinte teljesen megszűnik nőnek
lenni. Anya lesz, átlényegül, és itt most nem feltélenül arra gondolok, hogy
már csak zsíros hajjal, otthonkában tud megjelenni, hanem arra, hogy talán
magának sincs igénye arra, hogy más is történjen az életében, mint a gyerek.
Anya lesz és pont és megszűnik a többi része. Nekem sok barátnőm volt így, hogy
előtte jóban voltunk, beszéltünk, írtunk, találkoztunk, megszületett a gyerek és
kész vége, nincs tovább. Anya lett.
És bocsánat, de szerintem ez baj.
Nekem, mint barátnőnek ez mindig is baj volt, ez soha nem tetszett. És mindig
azt gondoltam, hogy ha lesz gyerekem, akkor ezt valahogy át kellene hidalni.
No szóval jön a kérdés, hogy normál esetben ennek hogyan kell zajlania? Az
anya-lényem beintegrálódik teljesen a régi énembe és eluralkodik? Vagy
kell(ene) tudni ebben egy jó egyensúlyt tartani? Vagy nem kell ez az
integráció, lépünk egyik szerepből a másikba, mikor mire van szükség?
Csak próbálnám modellezni ezt az egészet.
Most azt érzem, azon a szinten vagyok, hogy egyre jobb
vagyok az anya szerepben. Mikor az a feladat, akkor már tudok úgy mosolyogni,
úgy ölelni, ahogy azt kell. De ez nekem fárasztó. Nem tudom, miért. De azt
veszem észre, hogy egy ilyen május 1. jellegű nap után azért jól esik egy kis
pihi.