2024.05.09.
Bianka
Bernáttal ma egy lazítós napot csináltunk, mert a
gyerekeknek ma nevelés nélküli nap volt és ilyenkor valami családi dolgot
találunk ki.
A tegnapi zűrzavar után nagyon készültem arra, hogy talán lesz időnk
beszélgetni is, mert nem szeretem tologatni az ilyen dolgokat, mert ebből
lesznek a mélyebb gondok.
Mikor odaértünk, Bernát a langyos vízbe ment a gyerekekkel,
én meg úsztam egy órát, és mivel egész jól be tudtam állni időre, nem nagyon
kellett a számolgatáson agyalnom, tudtam kicsit gondolkodni.
Arra jutottam, hogy most megint egy kritikus időszak
következik, mert most nagyon nem vagyunk egy szinten Bernáttal. Még mindig azt
gondolom, és szerintem Ő is, hogy ez nem verseny, ennek ellenére elég látványos
néha a különbség és azt gondolom, ugyanúgy, ahogy a gyerekeknél sem célravezető
úgy tenni, mintha mindenben egyformák lennének, ebben sem az lesz a megoldás,
ha homokba dugjuk a fejünket.
Jeleztem Bernátnak, hogy bántó és nem segít az, amikor ilyen
sarkosan és durván fogalmaz, és azt is megfigyeltem reggel, hogy én sokkal több
mindenért szólok, de azért, mert szerintem szólni kell. És nem azért szólok,
mert épp szájmenésem van és már nem tudok magammal mit kezdeni, hanem azért,
mert az úgy lesz jó. És ahhoz, hogy gördülékenyen menjenek a dolgok, ahhoz az
kell, hogy ezeket a gyerekek is úgy reagálják le, hogy ne legyen fennakadás. És
amikor mégis megakadunk, az nem jó.
Megbeszéltük azt is, hogy nagyon sokszor vannak olyan
helyzetek, amikor rászólok valamiért, gondolván, hogy megteszi és két perc
múlva ugyanazt csinálja. Határfeszegetés az ilyen legtöbbször, ez nem is
kérdés. Azt gondolom erről, hogy ha ráhagyom, akkor azzal azt érjük el, hogy
megtanulja, hogy nyugodtan leszarhatja, amit kérek. Nyilván ezt nem szeretném,
szóval szólok másodszorra is, meg ha úgy jön ki, harmadszorra is, mert egy idő
után meg ez az egész átmegy abba, hogy na lesz-e egy lúzerpontom a gyerektől,
vagy nem? És nyilván nem kell azt gyűjtögetni, gyűlik az magától is… És az
ilyen kis baromságokból meg azért van rendesen, és Bernát ezeknek a felét sem
látja, nem is érzékeli, ha észre is veszi, sokszor nem foglalkozik vele, ahogy
azzal sem, ha egyszer rászól, hogy utána megcsinálták-e vagy sem. Én figyelek
erre, sőt arra is, hogy ha Ő kér valamit, azt is tegyék meg. Meg arra is, hogy
amikor Ő megtilt valamit, akkor utána jönnek hozzám és tőlem is megkérdezik,
akkor nem csak simán azt mondom én is, hogy nem, hanem megbeszélem ezt, hogy ha
apa azt mondta, hogy nem, akkor az nemet jelent és nem kell tőlem is
megkérdezni.
Meg akarom adni a lehetőséget arra, hogy mindig értsék és
tisztában legyenek azzal, hogy mi a kérés, mi a feladat, ebből ne legyen
anomália.
De, hogy jót is írjak – igazából ezek nem voltak rosszak
eddig, jó pár dologról szó esett ma, bár Bernát igencsak fáradt volt, ilyenkor
nem annyira beszédes. Meg szerintem – de majd ezt megírja Ő, ha akarja, -
számára ezek nem gondok és szerintem nem is érti, mit kell ezen ennyit
vacakolni.
Na de a jó dolgok, sokat voltunk ma is a vízben, ma már nem
vittük be a karúszókat sem, csak azt a lapos úszódeszkát. A gyerekek sokat
nevettek és Julis a siklást gyakorolta, nagyon lelkes volt. A dicséretet nagyon
jól veszi, a kijavítást nagyon nem, pedig az úszásnál azért néha kell
korrigálni. Az egyik ilyennél, mikor szerintem arcába ment a víz, azonnal abba
akarta hagyni… na mindketten mondtuk, hogy nem-nem… ezt most nem hagyjuk félbe,
nem futamodunk meg.
De egyre önállóbbak, egyre ügyesebbek, ami nagyon jó és hatalmas kontraszt
ahhoz képest, ami a legelején volt.
A kakaskánk is jól beilleszkedett a 30 csaj közé :D Szóval
minden tuti :)
Bernát:
Hullámzanak az érzelmek, Biankánál ki tudja, miért J (Mert éhes voltam – Bianka) Nálam
meg a fáradtság is közbe szól.
A lényeg, hogy ma egy jót pancsikoltunk és a sok rászólás ellenére viszonylag
jól elvoltunk.
Volt egy kierőszakolt, erőltetett, nyálas pillanat, amikor Bianka a medencében
odahúzott magához és erőszakosan megölelt! Erre Julis is oda jött és megölelt
és végül Jancsi is befutott. És közben a sok mamszi, meg papszi meg irigykedve
nézett minket! :) Jó volt látni a vigyort az arcukon, nagyon csöpögős, nyálas
pillanat volt, de hát ez van, spontán családi ölelés… Az életben annyi pici
öröm van, csak észre kell venni, és emlékezni kell rá. Nekünk itt a blog, ahol
nyavajoghatunk a büdös kölkökre, és néha jót is írunk, de másnak ezek tuti,
hogy eltűnnek a múltba, és egy nap múlva már nem is emlékszik.
A gyerekek minden fürdős nap végére feloldódnak, mint hulla a kénsavban, és már
mint a vidrák, lebegnek, siklanak, búvárkodnak. Jancsi annyira ficeg, hogy egy
rendes tanár elmagyarázná hogy hogy kell úszni, holnap indítani lehetne az
olimpián! Nagyon ügyes, valahogy minden ösztönből megy neki, hát nem az apja
fia, mert én nem tudok úszni, pontosabban úszni tudok, csak levegőt venni nem!
Julis, kicsit darabosabb, ő jobban fél, lassabban óldódik, mint pillecukor a
tejben, de ha nem hagyjuk, hogy feladja, akkor meg tudja csinálni, csak kicsit
erőltetni kell!
Holnap lehet, nem írunk, estére vendégek jönnek! Julis leendő keresztszülei jönnek
át, egy kis szalonnasütésre. Tényleg semmi extra, csak dobok egy tüzet, és
parázson, nyárson megsüti mindenki a kis virslis, kolbászkás, mangalica
szalonnás, fokhagymás, vöröshagymás, saslikos ki ennikéjét! Némi friss
kenyérrel, sörrel, kólával, pálinkával…
Aztán egy kis nasi, beszélgetés, stb…
Szóval lehet, hogy nem lesz energiánk holnap írni, de akkor igazoltan leszünk
távol.