2024.05.19.

Bernát

a pihentető vasárnap…
Ma hajnali nyolckor keltünk, persze a gyerekekre.
Reggeliztünk és mentem is dolgozni, a beígért öntözőrendszer javítást csináltam. Csináltam volna, de mivel az előző szerelő egy alfa-béta, :) szinte javíthatatlan a rendszer. Se a szivattyú, se a tartály, a csövek és a leágazások, vagyis minden rossz. De még az újonnan vásárolt slagra is azt kellett mondanom, hogy rossz! Tudom, én vagyok a kekec, de hát ez van. Ez egy több sebből vérző rendszer…
Hazaérve felállítottam a hálóágyat a kölköknek és elzavartam a lányt, aki levette az üdítőmet az asztalról, és mikor mondtam, hogy ne piszkálja, vissza rakta és leesett a földre, fele kifolyt! Faszom!!

Bianka

Julis, a rendszeren kívüli. Nehéz hova tenni a hülyeségeit. Be nem áll a szája, az okoskodása mindent visz. Folyamatosan azzal szembesülök, hogy egy igazi genyó a tesójával.
Tegnap este vacsiztunk, tepsiben sült husi, vele sült krumplival és zöldséges rizs. Velem szemben ülnek a gyerekek. Néha, mikor bénáznak, nem szólok, oldja meg… Vagy amikor mellékanalazza a kaját akkor sem ordítom le minden esetben a fejüket, úgy teszek, mintha nem láttam volna és közben lopva nézem, hogy mit ügyeskedik…. Jancsit jobban érdekli a véleményem, Ő többször pillog rám, Julis elvan teljesen jól akkor is, ha magára borítja az egész tányér kaját.
Az ilyenekért csak azért vagyok mérges, mert ez is csak szófogadás kérdése, mert ha úgy eszik, ahogy mondtam, akkor ilyen nem nagyon történik. De hát ugye nem kell szót fogadni, a kaja így az ölében landol, méghozzá elég sok. Nem szólok, most is úgy teszek, mintha nem láttam volna, szépen csendben megoldja, és mindenki boldog. Az öléből kanalazgatja fel a rizst, majd odanéz Jancsira, látványosan áthajol, megnézi a tányérját, majd Jancsi ölébe néz, és azt mondja: Úgy eszel, mint egy disznó!... Hát ezt már nem hagytam szó nélkül, Na – mondom – tűnés befelé! Van képed beszólni a tesódnak azok után, hogy egy nagy adag kaját ejtesz az öledbe????? Jancsi normálisan eszik, legalább hallgattál volna!

Másik eset: Julis lélekszakadva jön be, hogy Jancsi csúnyát mondott! Azt mondta, hogy buzi! És ezt olyan diadalmasan mondta, hogy szinte majd felrobbant a büszkeségtől.
Ott gyorsan letárgyaltam vele, hogy ha jól emlékszem, két napja sincs, hogy volt egy kellemetlen délutánja és ha nem akar hasonlót, akkor én nagyon figyelnék a helyében, hogy semmilyen csúnyát ne mondjak…
Majd következett Jancsi, akivel szintén megbeszéltük a csúnya beszédet, de azért kifaggattam, hogy hogyan és miért mondott ilyet? Kiderült, hogy Juliska kedves…. – már megint… milyen meglepő… - azt mondta Jancsinak, hogy már kijárták az iskolát és már lehet csúnyán beszélni.
Hát néztem nagyot. Julis miért ilyen szemét? Jancsi meg miért ilyen hülye? Ott álltam értetlenül. Megkérdeztem Jancsit, hogy ez most komoly, hogy Julis azt mondja, hogy kijárták az iskolát, és ezt komolyan elhiszi? Mondtam neki, hogy a fejében azért van az esze, hogy használja… és ha ilyet hall, ami butaság, mert pontosan tudjuk, hogy még csak nem is iskolások, akkor azt mondja a másiknak, hogy, hogy ez butaság. És már megint Julis enged meg neki dolgokat, amiért mindkettőt leszidom, mert Julis néha csak szimplán járatlan dolgokban, de néha meg kifejezetten szemét és nem örülök, hogy Jancsit a rosszba viszi. Szóval mindkettő guggolt… Ismételgették: Négyéves vagyok / öt éves vagyok nem beszélhetek csúnyán…

Ma, Pünkösd vasárnap van. Csendes a környék. Ebben a csendben útra keltem, mert tegnap este döbbentünk rá, hogy elfogyott a pelenka. Másra sem vágytam, mint az ügyeletes gyógyszertárba menni… Ahogy a sorban vártam, elnéztem a várakozókat. az egyiknek ott volt a párja és a gyerekei. Nézegettem a gyerekeket és persze összehasonlítottam. A kisebbik fiatalabb volt, mint Jancsi. Mindketten fel-alá bicikliztek. A kicsinek pótkerekes bicaja volt. Jó hosszan mehettek a széles járdán, begyorsultak, fékeztek és fordultak. És persze eszembe jutottak az enyémek, hogy Jancsi megy, mint a golyó, Julis meg ebben bizonytalan. Eszembe jutott, hogy mennyit bénázott Julis, mielőtt megtanult bringázni, és mennyivel könnyebb lett volna, ha ilyen kicsinek már van egy biciklije, amit tekerhet, amivel lendületet vehet, amivel érezheti a sebességet, és megtanul normálisan fékezni, nem pedig a cipőjét koptatja szanaszét, hogy már kilóg a lábujja… És akkor azért elgondolkodom, hogy az a gyerek, aki már mondjuk 3 évesen bringára ül és van lehetősége normálisan menni, az mennyivel előrébb lehet egyensúlyban, meg mindenhogy. Nem is csodálom, hogy Julis eleinte úgy szaladt, mint egy pingvin, hát lehetősége sem volt szaladni, mert hely sem volt rá. Hiába volt biciklijük, gyakorlatilag csak ültek rajta, mert az udvaron volt pár méter, ahol tudtak menni, de ki már senki nem vitte őket. És ez csak egy sima bicikli…. Csak tekerés, csak fékezés, csak lendület, de mennyi ilyen van még. Na mindegy, előre tekintünk.

Bernát

Hangpróba: egy kettő hárrrrooom!!!
Vacsoraidőben anya már készíti az ennivalót, én még üldögélek a padon, és pihengélek.
Amikor egyszer csak visítva ordítást hallok hátulról, a kölkök visítanak!!!! UGROK FEL, ROHAM HÁTRA, MI A TÖKÖM LEHET VELÜK? A kutya ott van hátul, legel nyugodtan, gyerekek sehol, de megint üvölt, visít mind a kettő. Megyek a két ház közé!!! ÉÉÉS ott üldögélnek a műhely előtt és viháncolva, ordítva visítanak, hangpróba van… kérdezem tőlük, hogy mi a faszomat üvöltötök??? Persze senki nem mond semmit, de hát pechjükre anya is kirohan a házból, mert ő is azt hitte, hogy nagy a baj. Ő is meg kérdezte, de semmi válasz.
Na anya kicsit nem annyira finoman megbeszélte velük, hogy az ordítással mi is a helyzet, aztán irányba lettek állítva, hogy lehet menni befelé. Odabent volt még egy kör, hogy biztos megértette-e mindenki azt, hogy ez gond volt és mehettek a sarokba emészteni!
Persze pulzus az egekben, tiszta idegbe vagyok, hogy mi a tököm baj van, mert hiába van minden elpakolva, egy kiálló drót darab, vagy egy szöges fa előkerül és kész a baj! Annyira felmérgeltek, majdnem elsírtam magam!

Bianka

Bernát ide a szakasza a végére mosoly jelet tett… hát kivettem. Rohadtul nem vicces. Én még utána 10 percig nem tértem magamhoz, csináltam a kaját, de ott támaszkodtam a pulton, csak néztem magam elé. Nagyon feldühít, mikor ilyet csinálnak. Fogalmuk sincs, hogy mennyi veszély lehet, amivel nincs is gond, mert gyerekek, de már megint ez a rohadt szófogadás. Biztos én is voltam rossz, tutira én is feszegettem a határokat, de alapvetően szófogadó gyerek voltam és érdekes módon fel tudtam nőni. És ilyenkor rohadtul nem érdekel a múltjuk, meg, hogy miben szocializálódtak, szót kell fogadniuk és pont. Tényleg azt gondolom, hogy adott esetben az életük múlhat rajta, és ha rajtam múlik, akkor igenis megtanulják, hogy szót fogadjanak.
Néha megnyugszom, mikor olyan videót látok valahol, hogy anyuka mondja, hogy a gyerekek csak akkor értik, mit mond, ha ordítva mondja. Néha én is ezt gondolom, de ebből elegem van, és nem akarok állandóan ordítani, de bántani sem őket, így a sarokban gondolkodás, és a guggolás kombinációja teljesen jól megfelel. Ha nem csak két percig csináljuk, hanem felsejlik annak a lehetősége, hogy ugrik az összes édesség, a mese, a fürdés, és az egész délutános játék, az azért elég jó hatásfokkal bír. És ha szépen nem megy a kommunikáció, akkor megtanulják csúnyán, de megtanulják. Az én gyerekeim szót fognak fogadni, amibe az is beletartozik, hogy nem visítoznak, meg ordibálnak feleslegesen.

A dilemmáim. Múltkor írtam arról, hogy mennyire integrálódik az új szerepem a régi énembe…. Nos azért sokszor adódik olyan lehetőség, ahol dilemmázok kicsit, hogy melyiknek is engedjek. Ma például, míg Bernátot vártam, hogy hazaérjen és indulhassak, azon morfondíroztam, hogy vajon elvigyem-e Julist magammal. Kiváló alkalom lenne kapcsolatépítésre, jó kis anya-lánya alkalom, amikor beszélhetünk kicsit…. de…. a napokban eléggé csúcsra járatták a hülyeséget, hogy eléggé szerettem volna egy kicsit magamban lenni, vagy úgy telefonálni valakivel, hogy nem szakítanak félbe félpercenként valami extrán nem fontos dologgal… A szuperanya énem félretenné az egom igényeit, és építené a kapcsolatot a lányával, mondván, ha ezt most bevállalom, hamarabb rendeződik minden. Hamarabb = nem két év múlva, hanem egy év. Szóval azért nem belátható időn belül. De azt meg is kéne érni, és ha mindig az agyamra megy, és én idegbaj leszek, azzal senkinek nem segítek, az agyamnak meg most kell egy kis pihi, szóval önző módon senkit nem vittem magammal.

Hasonló dilemmám volt ma egy másik esetben, amikor észrevettem egy rozsdafarkú madarat a tetőnk alá beszállni. Dilemmáztam, hogy szóljak-e a gyerekeknek, mert azzal újat látnának, tapasztalnának, tanulnának, de aztán meg eszembe jutott, hogy amint kikerülnek a látóterünkből, azonnal valami hülyeséget csinálnak és bár a fészek magasan van,mondjuk megdobálják (kitörhet az ablak is) stb… vagy valami hosszú bottal odapiszkálnak… meghalhatnak a kismadarak… szóval nem… nem szóltam nekik. Délután be is igazolódott kicsit ez, mert ugyan nem madarat, de Jancsi már megint Zorát rugdosta… nem nagyon, csak a lábával rugdosott felé, néha el is érte… A kérdésemre, hogy ezt miért csinálja, azt mondta, hogy mert nem ment arrébb…. De – kérdeztem – mondtad neki, hogy menjen arrébb? – Nem. … Szóval én is meglökdöstem Jancsit.. Megkérdezte tőle, hogy ha nekem Ő útban van, akkor így szoktam? – Nem – Nem, ugye? Hanem SZÓLOK! (cseszd meg)
Nem tudom, hogy néha miért ekkora szemetek…

Ma este viszonylag gyorsan végeztünk. A vacsorát színpadias módon kicsit eltúlozva később kezdhették, aztán egy hang nélkül húzás fürödni… Nincs duma, nincs nevetgélés… Nem volt haverfölvétel… Ezzel a felesleges kiabálással nagyon elrúgták a pöttyöst mindkettőnknél… Mese így ma nem is volt. Reméljük, egyszercsak ráébrednek, hogy szót fogadni jobban megéri.