2024.06.09.

Bianka

Csütörtök

Az óvodában mindenki beteg. Szinte szó szerint. A közel 50 gyerekből 5 ment ma oviba. A mieink sem mentek. Gyakorlok a nyári szünetre…. :( Kihasználtam a „lehetőséget” és a gyerekeket kivettem mára-holnapra az oviból. Ha tehettem volna, a héten nem mentek volna már, de az a múlt hét után túl átlátszó lett volna, így csak ezeket a fél napokat lopkodtam el észrevétlenül. Most viszont kb a fél csoport beteg volt már tegnap reggelre. Hányás-hasmenés, meg skarlát. Utóbbit mindenki torokfájással kezdte. Általában nem szoktam azért nagy ügyet csinálni az ilyenekből, ha még tényleg van is gond, egy kis, vitamin, meg méz csodákat tesz… de most, hogy egyébként is ez volt a célom, mint egy anyatigris ugrottam, mikor Julis bejelentette, hogy fáj a torka. Kicsit olyan műsor szaga volt a dolognak, de most pont kapóra jött. Jancsi meg a torkát köszörülgette, ezért úgy véltem, Ő is elkaphatta. Biztos, ami biztos, ne menjenek inkább… Ugye??? :D
Ma készítettem egy fényképet a torkukról, Jancsinak semmi, Julisnak azért kicsit piros volt, szóval ki tudja. Holnap megyünk a dokinénihez, akinek van egy tesztere, hogy az a baci ott van-e, vagy nincs… Ezzel egyértelműen ki tudja mutatni, hogy skarlát, vagy nem.

Ha nem, akkor is nyertünk két napot. Ha meg igen, akkor meg egy hét szevasz :)

Meg azért is jó ez a teszt, mert szombaton lenne az örökbefogadós bandánkkal egy fagyizós gyerekezős találkozó, amit mi szerveztünk, mi indítottunk, mi visszük a fagyit is, elég gáz lenne lemondani, hogy csá, akkor jó bulit, mi skarlátosak vagyunk. Szóval ha holnap szépen kiderül, hogy semmi bajuk nincs, akkor nyugodt szívvel megyünk szombaton. Ha meg mégis lenne, akkor meg inkább tudjuk meg, nehogy lefertőzzünk mást.

Szóval ma itthon voltak. Mondanom se kell, le se lehetett őket lőni. Kint voltak sokat, 9 után már úgy néztek ki, mint két varacskos disznó, mert tegnap esett az eső, és amit a kutyák kikapartak a trambulin alatt, az egy aranybánya a dagonyázni vágyó gyerekeknek.
Voltunk a csirkéknél, kergettünk macskát, aki a rigókat zavarászta. Nem szeretem, mikor egy házimacska, akit egyébként etetnek rendesen, madarakat vadászik, ezért mindig elzavarom. Szóval a szomszéd kertjét elláttam néhány dobozzal, meg faággal :D

Aztán mentünk az ebédért.
A gyerekeket nem gondoltam kivenni a kocsiból, az ovi előtt tudunk árnyékban állni, ablakot lehúzom, nincs gond arra a két percre. Így nem öltöztettem át őket… Kezet éppenséggel mostak, de csak csuklóig… karjuk fekete, arcuk maszatos. Fenekük nem annyira, de a ruhájuk eleje, pólójuk tiszta sár. Mire indultunk, addigra egyébként én voltam teljesen kész. Most vagy front volt,, vagy nem tudom, de nagyon durván rosszul éreztem magam, levert a víz, kimerült voltam.
De hát menni kellett. Megkaptuk a nagy adag ebédet, és húztunk haza. Kis közjátékkal. Elmentünk a „Kólás boltba” (az egész bolt eleje, kapuja, bejárata Coca cola matricás, ezért az kólás bolt. A gyerekeket ott viszont nem akartam kint hagyni, ott nincs árnyék, nagyon sütött a nap… És ezt az átöltözést nem egészen gondoltam át, szóval mentem a boltba a két varacskos disznóval…

A délutánunk nem annyira telt jól. Aludtunk mindannyian, aminek a közepébe becsörgött a doktornő, azt sem tudtam, hirtelen hol vagyok. Pedig nagy szükségem lett volna a pihenésre.

Péntek

Délelőtt a doki nénihez mentünk, megcsinálta a tesztet, negatív, tuti nem skarlát.
Az orvosnál már egész rutinos anyukának számítottam, tartottam a fejüket, vetőztettem, öltöztettem, dicsértem, lelkesítettem, segítettem, mikor a tüdejüket hallgatta, hogy nagy levegő, kifúj… Mindent megkérdeztek, ez, mi az mi, ez miért, az miért? én igyekeztem mindent megválaszolni, közben mindenhonnan a 8 kezemmel húztam vissza őket, hogy ne nyúlkáljanak semmihez.

A doki után fagyizni készültünk, de mivel piros volt a torkuk, ezért csak süti lett belőle, de ezt is nagyon élvezték :)

Julis most csúcsra járatja a parasztkodást… Olyan irritáló, mint még nem sokszor eddig. Ez a határkeresés az agyamra megy. Hiába próbálok szépen beszélni hozzá, szépen kérni… Napi szinten nem tudom, hány alkalommal építem újra a földig rombolt kapcsolatunkat és kezdem újra a kommunikációt szépen, kedvesen, higgadtan. De neki az nem jó, nem komfortos, nem elég intenzív, vagy nem tudom, miért, de addig nem nyugszik, míg fel nem emelem a hangom.
Rendszeresen odahívom, elmondom neki, mi miért szükséges, miben dönthet, miben nem. Igyekszem a nap legnagyobb részében nem kész tények elé állítani, hagyok időt a dolgokra, nem szakítom ki pl a játékból két másodperc alatt. De nem, ha szépen, kedvesen kérek valamit, akkor az nem jó, nem működik, nem partner, nem csinálja meg. Kimerítő ez a huzavona.
És ráadásul most százezerszer el kell mondani neki, hogy szeretem és persze nem akkor kéri ezt, amikor épp jó a hangulat, hanem akkor, mikor áll a bál. Legszívesebben széttépném, és akkor bekérdezi, hogy szeretem-e… Nagyon nehéz ilyenkor elmondani, és hitelesnek lenni.

Szombat

És akkor bónusznak még jött a mai nap, a hab a tortán…
Itthon voltunk délután, alvás után a gyerekek az udvarra mentek, apa pihent, én elkezdtem uzsonnát készíteni. Meguzsonnáztunk, viszonylag csendesen ment a délután, homokoztak, trambulinoztak, de aztán apa elment a másik kertbe, én maradtam a gyerekekkel, és mintha átkapcsoltak volna náluk valamit, csinálták a hülyébbnél hülyébb dolgokat. Köpködték egymást vízzel, ami nem érdekelne, ha kint csinálják, de persze ezt a lakásban kellett. Kitalálták, hogy söprögetnek, de csak a csérogás ment, meg az ökörködés a seprűvel… szépen kértem őket, de szartak rá. Mondtam, hogy akkor ide a hinta mellé lehet ide állni a falat nézegetni kicsit.
Julis volt közelebb, megkérdeztem, hogy jó-e így most? - Mondta, nem. - És miért álltok itt? - Mert nem fogadtunk szót. - Igen. Nem unjátok még ezt? Nektek ez így jó? Most is mehetnétek játszani, ehelyett itt ácsorogtok a falnál. Miért kell ezt megvárni? Nektek a szép szó miért nem elég? – (és akkor jött a döbbenet)
Juliska elmondta, hogy szereti, ha mérges vagyok, szereti, ha haragszom rá. Neki az jó, ha mérges vagyok. Nem akar édességet és nem akarja, hogy kedves legyek hozzá.
Hát néztem, mint Rozi a moziban… Próbáltam kiszedni belőle, hogy ez miért? Mi ebben a jó? Mit csinálok ilyenkor, ami tetszik? Miért nem jó, ha nyugodt és kedves vagyok?
Nem tudta elmondani.
Biztosan ez is valami változás, valami szintlépés eszköze, vagy kivetülése, vagy mittudomén… de nagyon furcsa és egyébként bántó volt. Azon agyaltam, hogy mit csináljak most? Mutassam meg neki, milyen az, mikor nem vagyok kedves? Hát a napunk nagy része ezzel telik, hogy kedvességből teszünk meg dolgokat (vagy épp nem teszünk meg) és nem tudom, benne mi hogyan csapódik le, mi számára a kedvesség, és mire érti azt, hogy ne legyek kedves, de nagyon rossz volt ezt hallani.

Most este kicsit távolságot tartottam, azt mondta, nem akar édességet, Jancsi kapott, Ő nem. De semmi felszíni jele nem volt annak, hogy ez bántotta volna.

Bernát hazaért, gyorsan messengeren leírtam neki, mi volt. Kértem, hogy beszéljen már vele, legalább csak annyit, hogy mi volt délután? És szó esett erről is. Juliska tárgyilagosan elmondta, hogy nem akarja, hogy kedves legyek vele.

Gyanítom, hogy valami nagyon félrement nála, valamit brutálisan félreérthetett, ami most így csapódik le. Bírom, hogy mellékállásban már Sherlock Holmes is vagyok…

Bernát

Engem most az érdekel, hogy a büdös cigány szomszédom este kilenckor még dübörögteti a zenét az udvaron!!! Tart két perc szünetet, aztán indít valami más baromságot.
Közben én locsolok veteményest, füvet, virágot, ezzel is frissítve az udvart, meg a levegőt, mert hát itt a nyár!
Úgy nézem, több nap történése szaladt össze. Ma volt a kiscsoportunk találkozója, ahová az örökbefogadósok jöttek el. Egy játszótéren találkoztunk, fagyiztunk egyet, beszélgettünk, jól elvoltunk, nevettünk a gyerekeken…
Mindenki hozta a formáját, gyorsan összebarátkoztak, játszottak közösen, homokoztak, futottak, fociztak, nagy buli volt, mindenki leizzadt. Mindenki mesélt a történetéről, hogy kinek hogy sikerült az örökbefogadás, mondhatni, hogy mindenki szerencsés volt, zökkenőmentesen, bonyodalom nélkül jutott babához, kisgyerekhez.
A mi gyerekeink szinte tökéletesen viselkedtek egész délelőtt, de már a hazafelé úton mondták, hogy ők nem kérnek ebédet. Persze kilenckor egy fél sajtos tejfölös lángos, meg a délelőtt folyamán két tölcséres fagyi, meg némi sós rágcsi… hát tele is volt a hasuk.
Haza érve anyám épp itt volt nálunk, pakoltunk befelé, kerülgettük egymást az előszobában.

Bianka

Igen… Eszti mamára nem számítottunk. Azt tudtuk, hogy a gyerekeknek cipőváltás, pisi és alvás van. Mi meg mint pók a falon, rendezgettük a dolgokat. Bernát az asztalon pakolt, én meg mentettem az olvadó cuccokat, pakoltam a fagyasztóba ezerrel, és indítottam a tűzhelyen az serpenyőt, mert bár a gyerekek nem akartak ebédelni, Bernát viszont igen.
A gyerekek meg egyébként egyáltalán nem tudják érzékelni, hogy mikor minek van ott a helye. Nem tudom, hogy ehhez szoktatás, tanulás, vagy alap szociális érzékenység kell, de egyszerűen vannak azok a helyzetek, amikor egy normál gyerek meghúzza magát és igyekszik láthatatlan lenni… na ők nem… a legrosszabb, legfeszültebb helyzetbe képesek bekérdezni valami tökre nem odaillőt. Így történt ez most is, mindent kitaláltak, hogy ne kelljen menni befelé. Épp ilyenkor kell a szennyest is kivinni, meg hatszor megölelni, megpuszilni mindenkit és elmondani, hogy a kerek egy világon mennyire szeretnek mindenkit.

Bernát
Szóval a gyerekeket küldtem, hogy lehet menni befelé átöltözni és feküdni, amikor egyszer csak Jancsi jön kifelé a szobából. Kérdem, hogy hova megy, hát ő meg akarja ölelni anyát… Na rászóltam, hogy indulás van befelé, nem műsorozunk! Erre anyám kiakadt, hogy miért ordítok a gyerekkel, mondom, mert szórakozik velem, húzza az időt, hogy ne kelljen lefeküdnie, pedig már hulla fáradt.
Na anyám be is rágott, el is viharzott, kb. két szót se beszéltünk.
Mintanyian lefeküdtünk és aludtunk egy két órát, jól is esett, mert az előző napi falazás a tűző napon kicsit megviselt.
Délután elvoltak a gyerekek, be indítottam a pára kaput, hogy játszanak egy kicsit, meg, hogy hátha frissül a levegő. Aztán ahogy Bianka írta, átmentem egyedül a másik kertbe egy kis téglát hordani, mert öcsémnek útba van és nem győzi elhordani. Hát én most elhordtam, persze este már nem volt égető napsütés, meg negyven fok, csak harminc.
És most a kölkök alszanak, és ez a kretén még mindig dübörög!

Vasárnap

Bianka

És akkor reggel felkeltünk még nem nagyon tudtam elengedni ezt a ne legyek kedves dolgot, mert normális ember ilyet nem mond, szóval itt nagyon félrement valami.
Meg akartam kicsit beszélni és megmutatni Julisnak, hogy a hétköznapi életünkben a szeretet és a kedvesség együtt jár, és mennyi minden van azért, mert kedvesek vagyunk a másikkal. Kedvességből teszünk meg valamit.
Este még összehajtogattam a ruhákat, eltettem a szekrénybe mindenkiét, de Julisét nem. És miután elmondtam neki pár dolgot, ami a kedvesség miatt van, odatettem a ruháit az ágyára, hogy a többiekét kedvességből összehajtogattam és eltettem, az övét nem, mert ezt kérte, hogy ne legyek kedves.
Aztán jött Jancsi, vett magának ruhát, ott ragadt, megölelt, mondtam Julisnak, hogy ez is szeretet, kedvesség…. Na ott elkezdett bedurcizni. Csapott vágott, ki akart menni… Hohóóó, mondom, nem megyünk ki, én még beszéltem hozzád.. Visszaült az ágyra, dobbantott, karba fonta a karját és nagyon mérgesen nézett. Befejeztem a mondatot, - most már mehetsz – mondtam… azzal kiviharzott. – És soha többé nem leszek a barátod! És senkinek! Apának se, meg  Jancsinak se! – Rendben, semmi gond… Még jó, hogy nem barátok vagyunk, hanem család….
Bernáttal közben megbeszéltük, hogy készítek tükörtojást, addig odahívta Julist és beszélgetett vele, hogy ez most mi és miért jó…? Neki is azt mondta, hogy apa legyen kedves vele, de én ne. Ez engem kezd aggasztani.

A délelőtt további része pedig úgy telt, hogy Apa Jancsival ment dolgozni egy kis munkát, én meg Julissal maradtam és készítettünk sós rudakat, meg pizzát. Amit csak lehetett, adtam neki feladatot. Viszont ami érdekes volt, hogy bár volt beszélgetés, meg ölelés, meg úgymond kibékülés, amikor azt mondta, hogy mégis legyek kedves, akkor is az volt a délelőtt fő szála, hogy szereti, ha mérges vagyok.
DE MIÉÉÉÉÉÉRT?
Csináltuk a dolgokat és olyan feladatokat adtam neki, amiket simán megcsinált, értette, és az ügyessége is meg volt hozzá, ennek ellenére mintha szándékosan nem azt csinálta volna, amit kértem. Pl mondtam, hogy a kukoricát is úgy szórja, hogy mindenhova kerüljön, ahol sok van, oda már ne szórjon, hanem csak oda, ahol még nincs… erre egy egész marékkal odaszórt, ahol már egyébként is volt egy nagy kupac. Ez már a sokadik dolog volt, amit mondtam,, hogy így csináljon, de csak nem úgy csinálta, de addig nem akartam csesztetni, mert hát ne az legyen az élmény, hogy csak kritizálom, sokszor mondtam neki, hogy szuper, nagyon ügyes…. de ennél a kukoricásnál már mondtam, hogy Juliska! Hát nem hiszem, hogy nem látod a szemeddel, hogy ott már mennyi van… most mondtam, hogy olyan helyre szórd, ahol még nincs. Erre elviharzott, hogy jó, akkor ő nem akar tovább segíteni… Mondom, jó! Így ne is segítsél, ha direkt nem azt csinálod, amit kérek!
Megmosta a kezét és kiment…
Két perc múlva jött vissza… Leült wc-zni… Anya, szeretlek… - Én is szeretlek!
Aztán megbeszéltük, hogy a segítség nem az, hogy ő kitalál valamit a fejében és össze-vissza csinál mindent, hanem az, hogy odafigyel, mit hogyan kell csinálni és úgy csinálja. – De azért még szeretsz? 
És akkor megint elmondtam neki, hogy igen, szeretem. Az anyukája vagyok és ezen semmi nem változtat, szeretem. Az más kérdés, hogy időnként dühös vagyok rá, de akkor is szeretem.