2024.06.10.

Bianka

Nagyon sok gondolat kavarog a fejemben. Ideöntöm.

2024.06.10.

06.10…. az exem, - aki már meghalt, - szülinapja. Nem tartom számon. Csak a dátuma bevésődött az agyamba és mikor így egyben látom, vagy főként ha kimondom, akkor úgy eszembe jut. Ahogy az is, hogy még mindig megnyugvás, hogy már nem jöhet velem szemben az utcán. De gáz így gondolni valakire. De az is gáz, mikor megyek valahol, meglátok egy hasonló alkatú, mozgású embert, mint Ő volt és megáll bennem az ütő… majd rájövök, hogy ő már nem lehet az, és azt mondom… huhh…

Aztán… Nem tudok elmenni még mindig amellett, hogy ez a gonosz picsa az oviban úgy rágalmazott meg dolgokért, hogy meg sem hallgatott, meg sem kérdezett és egy az egyben elhisz mindent egy négy éves kis szarosnak, aki képes arra, hogy indulnak apával, kérdezem, hova mennek, mondja, hogy a „boltba tápért”, erre a gyerek elkezdi boldogan hajtogatni, hogy „búbatábé, búbatábé”… - amivel egyébként semmi gond nincs, a felét nem jól hallotta, a másik felét nem is érti, semmi gond, mert ennyi idősen még ez simán belefér… csak azért érezzük a dolog szürrealitását, hogy egy ekkora gyerek, aki a szavak felét nem érti, a sztorik 80%-ára nem, vagy csak alig emlékszik, de amire emlékszik, arra se jól, és aztán még csak nem is mindent úgy mond el, ahogy az történt, és egy ekkora gyerek elfingja magát és elhiszünk mindent neki és hívjuk a gyámügyet…  Na mindegy.

Ma apa elment dolgozni, én maradtam a kölkökkel, akik most már teljesen rendben vannak, ellentétben velem. A torkom már nem fáj annyira, de még full takony vagyok. Nem kellemes.

Fény derült arra is, hogy mi ez a hülyeség, hogy ne legyek kedves.
Összekapcsolta, hogy a csoki is kedvesség, csoki meg azért van, hogy dolgozunk és szerinte a blogírás is munka. Igaz, nem is kötjük az orruk alá, hogy miket írogatunk és miért. Majd egyszer megtudják. Neki az írás az egy kalap alatt minden, amit a gépen csinálok, legyen az forgatókönyv, vagy a vállalkozásunk egyik posztja, számla, válasz egy levélre, utalás, vagy esetleg egy kérdés az egyik csoportban… Számára ugye az írás az írás, vagyis munka, aminek a következménye a csoki. És az, hogy mi dolgozunk, az kedvesség, hogy legyen csokipénz, meg csoki.
Az biztos, hogy volt pár alkalom mostanában, amikor Bernát későn futott be és akkor kezdtünk el dolgozni, ajánlatokat írtam, szerkesztettem, számláztam, utaltam, és volt, hogy már keményebben szóltam rájuk, hogy nem igaz, hogy két mondatot nem tudok leírni, mert állandóan csérog, meg kérdez valamelyik… És hát ebből jött az, hogy ha dolgozom, nem foglalkozom vele… Vagyis inkább ne dolgozzak, inkább nem kell a csoki se…
A gyermeki logika.

Ma beszéltünk erről délután. A munka részét nem elemeztem. Mondtam neki, hogy oké, figyelni fogok arra, hogy ne akkor írjak, amikor ott van… Elsírtam magam, több minden miatt is. AZ egyik, hogy kell nekünk ez a blog. Kell ventillálni, kell emléknek, és ahogy a számok mutatják, másnak is jó, mert olvassátok. Egyszer majd hálásak lesznek érte, de most még ezt biztosan nem érti.
Aztán amiatt is sírtam, hogy ennyire kell neki a figyelmem. Inkább lemond a csokiról, csak figyeljek rá. A dolog nem ilyen egyszerű, de az ő agyában igen, s azért egy ötéves gyerektől ez igen nagy szó. Szóval igyekszem mindent megtenni azért, hogy tényleg több időt legyek vele és több figyelmet kapjon tőlem.
De aztán arról is beszéltünk, hogy tudom, hogy kell neki a figyelem, az én figyelmem nagyon, és ha esetleg próbálkozna egy kicsit, hogy ne menjen az agyamra minden harmadik percben, akkor nagyobb eséllyel lennék jobb kedvű és nem pedig mérges.
És hát ezt így nem akartam neki ecsetelni de mikor rendszeresen oda jutok, hogy már menekülnék mindenfelé, csak kicsit hagyjanak békén, akkor azért nehéz pl mindenhova magammal vinni, mert amíg ilyeneket csinál, hogy rám néz és még szív kettőt az orrába, addig felejtse el, hogy magammal viszem a boltba, mert nem akarok vele plusz időt tölteni.
A nagy tudorok szerint pedig biztosan az lenne a jó megoldás, de mikor már az agyamra ment százszor egy nap, akkor már köszi, de nem kérek belőle többet.

És akkor mire azt gondolnám, megfejtettem, jön egy újabb csavar, ami borít mindent. Azt gondoltam, rendben vagyunk, de nem. Nem kell neki csoki, ne öleljem meg, ez volt este… Teljesen kész vagyok. Egész este azon agyaltam, mit csináljak. Két verzió van. Vagy beleásom magam és megfejtem a dolgot, vagy szívok valamit és leszarom, majd elmúlik. Passz… Teljesen tanácstalan vagyok.
Most eszem egy kis fagyit, hátha az megoldja.