2024.06.11.
Bianka
Az elmúlt két napban elvittek az ufók. Annyi változott az
előző időkhöz képest, hogy most mivel még beteg is voltam, a munka részét
elengedtem. Itthon voltak a gyerekek, ráadásul ma még esett is egész délelőtt,
már épp ebéd előtt egy fél órával hagyta abba, amikor meg már nem engedtem ki
őket.
AZ éjjel alig aludtam, bár már nem volt fájdalmam, a garatom
vélhetően nagyobb a szokásosnál és két-három percenként arra ébredtem hogy nem
kapok levegőt, megfulladok. Ez a sokk teljesen felriasztott minden alkalommal
és az ébredésemnek úgy örültem, mint majom a farkának és kapkodtam be a friss
levegőt. Nem volt olyan póz, amiben normálisan tudtam volna aludni, így hajnali
3 után feladtam a szenvedést, visszakapcsoltam a telefonomat, játszottam,
tiktokoztam kicsit, majd megnéztem az Üvegtigrist a feléig. Akkor valahogy
bevillant, hogy mikor covidosak voltunk, akkor volt egy félig könyöklős póz,
amiben akkor is tudtam aludni. Na, egy életem, egy halálom, kipróbáltam és
bevált. Nem kicsit frusztrált, hogy már pirkadt.
A régi szép időkben, még Bernát előtt ezer évvel… na jó,
csak egyel, volt egy netes szerelmem, na vele hajnalokig beszélgettünk… akkor
még jobban bírtam az éjszakázást. Most meg már minden bajom van, főleg, ha
másnap is helyt kell állni.
Bernát dolgozni ment, de előtte csinált egy-egy gyors
szendvicset, én meg kihasználtam az utolsó percet is, hogy pihenjek. A
gyerekekkel először ruhákat hajtogattunk és pakoltunk, mindenki a magáét, majd
zoknit párosítottunk és azt is intézte mindenki a magáét. Ezek után egy
csokival ünnepeltük a hősies helytállásunkat a munka gyötrelmes világában, és
azzal el is indítottam a legújabb szerelmüket, a Pizsihősöket…
AZ elmúlt közel két év alatt szerintem egy kezemen meg tudom
számolni, hányszor vettem igénybe a tv-t, mint babysittert de ez volt most az
egyik. Nem szoktam ilyet csinálni, nálunk napközben soha nem megy a tévé. Csak
akkor, ha beszorulunk nagyon, vagy teljesen nincs hasznos ötletünk, netán
betegeke, de annyira még soha nem voltak betegek, hogy egész nap a tv előtt
üljenek. Ma is kb másfél óra volt ez, na de az megváltás volt nekem!
Csend volt, nem nyivákoltak, nem nyaggattak semmi baromsággal, tudtam haladni,
tudtam kicsit gondolkodni értelmesebb dolgokon is. Összepakoltam a konyhában,
csináltam ebédet, ami pontban délre kész is volt, szóval rendesen büszke voltam
magamra.
A délelőttünk egyetlen hangos szó nélkül telt, aminek nagyon
örültem. Nem tudom, hogy az a másfél óra „gyerekmentesség”, vagy a két
magnézium okozta a csodát, amit az éjszaka bevettem, hogy aludjak már végre.
Ebbe a szép délelőttbe egy hülyeség rondított bele Julistól, amikor elkezdte megint
szívogatni az orrát, amivel mostanában igyekszik az agyamra menni. Ránéztem, és
megkérdeztem tőle, hogy most komolyan? Túl jó volt a délelőtt? Túl csöndes?
Valamivel gyorsan rontsuk el, mert nem kiabáltunk még… ugye? Ne már…
Ebéd közben rákérdeztem erre, hogy az ilyeneket miért kell? Azt mondta azért,
mert nem akar csokit. Ehhez képest azért a zokni utáni jutalmat úgy betolta,
mint a szél, sőt, Ő volt jobban rajta az ügyön, hogy kapjanak valamit.
Szóval mondta, hogy nem akar édességet. Mondtam, hogy szuper, semmi gond, nem
kell mindig édességet enni, ilyen esetekben, mikor azt mondjuk, hogy kapsz egy
csokit, simán mondhatod azt, hogy én most nem csokit kérnék, hanem egy ölelést.
Ezeregy módja van a kedveskedésnek és ez is az egyik. Ha az ölelést jobban
szeretnéd, akkor mondhatod ezt is. Felcsillant a szeme nagyon. Azonnal mondta,
hogy ő akkor inkább ölelést szeretne. Mondtam, hogy rendben van. Ez könnyen
ment. Lehet, hogy ilyen egyszerű dolgok húzódnak ez az egész „ne legyek vele
kedves” baromság mögött?