2024.07.17-21.

Bianka

17.
17-én, azaz ötödik napja pihen ez a bejegyzés, mert bár csütörtökön egész nap írtam az aktuálisakat, estére olyan szinten csesződtem fel már mindenen, hogy mire este 10 volt, és töltöttem volna fel, inkább kivonultam egyedül a sötét étkezőbe sírni és megnyugodni, mert úgy voltam vele, hogy ha még egyszer rá kell szólnom valamelyikre, szétszedem őket, az biztos.

Szóval…

17. Szerda

Igazságszolgáltatás korán reggel.

A kölkök teleették magukat babapiskótával. Kezdődött egy darabbal, amit Julis kapott, majd Bernát visszafeküdt az ágyba, így Julist kérte meg, hogy a mikró elől hozzon már két babapiskótát, egyiket Jancsinak, a másikat magának… na ez az eltolódás, hogy addigra Julis már a másodikat ette, Jancsi meg csak az elsőt, egy alap elégedetlenséget generált. Ha Julis akkor nem kap, ő lett volna morcos, így meg Jancsi kért újabbat és újabbat, hogy behozza a lemaradást, de mivel Julis osztogatta a piskótát így mindig gondoskodott arról, hogy ő maga mindig előrébb járjon egyel… Így a reggelit kb skippeltük, én is ettem pár falatot és a reggeli ezzel letudva… Majd 10 körül eszünk valami normális dolgot.

7:50 – a gyerekek már az udvaron harcolnak, semmi sem jó, csérognak, belekötnek az élő fába is, Zora is közellenség, főleg Julisnak.
Ő egyébként nagyon nem egyezik az állatokkal. Azt nem mondom, hogy egyáltalán semmi állat nem érdekli, de egyelőre nem sok érzéke van hozzájuk. Lassan két éve vannak itt, kb ekkor lépett be az életükbe egyáltalán az a vonal, hogy egy állatot lehet szeretni is, és ha emberszámba venni nem is, de legalább házikedvencként szeretni és családtagként kezelni őket igenis lehet és kell is. Még ma is döbbenet nekem az a kutya, aki velük élt a lakásban, hogy az a kutya kb nem is létezett, senki nem foglalkozott vele. Vérzik a szívem miatta. Mennyire elhanyagolt volt, mennyire utolsó abban a házban. És értem én, hogy annyi gyerek közt a gyerekekre sem volt idő, akkor a kutyára miért lett volna, de akkor minek? Hogy legyen? De így? Mondjuk a gyerekekkel sem foglalkoztak, min vagyok meglepődve?
Na de visszatérve a gyerekekre, az állatok szeretete, tisztelete egyáltalán nem volt jelen az életükben. Minden kisállatot bántottak, megöltek, eltapostak, a nagyobb állatok meg csak simán „fúj” volt. Semmihez nem mertek hozzáérni, megsimogatni, semmit nem néztek meg. Ez számomra döbbenet. Micsoda sivárság. Hogy lehet így élni?

Juliskánál ez a két év még nem tudott átformálni mindent. Jancsi nyitottabb sokkal. Ő érdeklődik, próbálkozik, ha játszik valamelyik állattal, érdekli, hogy mit hogy kell / lehet. A cicát rendszeresen megsimogatja, Zorát öleli,megsimogatja Őt is, és nem azért, mert figyelem és nekem akar imponálni, hanem úgy is, amikor azt gondolja, nem látom. Ha mondok instrukciót, hogy melyik állatunk mit hogy szeret, Jancsi erre figyel és igyekszik betartani ezeket. Julis nem. Őt is érdeklik az állatok valamelyest, de szerintem mélyen még ezektől is fél, tart. Nem mer elsőre semmihez sem hozzányúlni, mindig Jancsi az, aki megsimogatja, megfogja őket. Jancsi megfogja a bogarat, pókot, gilisztát, csigát, Julis csak azután, ha 1000000%, hogy az a valami ártalmatlan. Ez egy legbelső, zsigeri félelem lehet. Gondolom, (remélem), hogy majd tud csiszolni rajta, de az is lehet, hogy mélyen mindig is megmarad majd.
Bevallom, minden bogarat, pókot, én sem szeretek mászatni magamon. Szívesen fényképezem őket, képes vagyok rácsodálkozni és szépnek, érdekesnek látni őket, de ha rám ugrana egy nagyobb keresztes pók, miközben éppen fényképezem, szerintem ott helyben kapnék szívinfarktust.  Különösen nagy feladat számomra egy-egy ilyenre úgy reagálni, hogy amikor rám mászik / esik / ugrik  egy pók, vagy egy 8 centi hosszú imádkozó sáska, és az ereimben megfagy a vér, ez ne nagyon ütközzön ki az arcom, és ne kezdjek őrült hadonászásba, meg ordibálásba, hanem a legnagyobb higgadtsággal közöljem a gyerekekkel, hogy nyugi, Ő nem bánt, ártalmatlan, miközben egyébként a lelki szemeim előtt már vizualizálom, hogy a sáska egyenesen nyakra megy és az ütőeremet kitépve szanaszét fröcsög a vérem, mint egy jóféle Tarantino filmben.
Gyanítom, ezt nem tudjuk két év alatt rendbe tenni.
Juliskának valami ilyen lehet a viszonya egyelőre az összes állattal. Egyelőre érzéke sem sok van hozzá. Két év alatt nem tudta pl megtanulni, hogy a macskát, kutyát nem visszafelé simogatjuk. Az ilyenre nehezen hiszem el, hogy nem tudja érzékelni, hogy selymesebb úgy a bundája, ha szálirányba simogatja.
Szóval – visszatérve a reggelre - ma reggel Zora volt a közellenség, nem tudom, mit követett el, de két másodpercenként rászóltak, zavarászták, főleg Julis. Odáig jutott, hogy mondta, nem szereti Zorát. És nekem is mondta, hogy nem szereti a kutyámat. Ez elég bántó. Rossz ilyet hallani. Lázadt bennem, hogy úgy beszólnék neki valamit. Miközben ettem a reggelimet, fortyogott bennem ez az egész. Azt gondoltam, hülye, kis picsa, napi szinten cseszi fel az agyam százezerszer, a végletekig megnehezíti, hogy szeressem, egyébként tudom, tapasztalom, hogy okos, értelmes nagylány, aki a hülyeségei 80%-át direkt csinálja, szimplán mert érdektelen, figyelemre éhes, de néha meg kifejezetten paraszt / bunkó / önző. Zora meg egy kölyök kutya, aki a tizedét sem érti meg annak, amit beszélünk hozzá, és igen szertelen még, mert kölyök, játszik mindennel, ami szembejön, de így is százszor engedelmesebb, mint a két gyerekem összesen.
Julis érkezett befelé, megállítottam és mondtam neki, hogy itt ebben a családban szeretjük az állatokat. Nincs olyan, hogy valaki kijelenti az egyik háziállatunkról, hogy nem szereti. Ha nem annyira kedveli, el lehet kerülni, de ilyet, hogy nem szeretem, akkor sem mondunk. És elmondtam neki, hogy a butaságaival, meg a szófogadatlanságával eléggé megnehezíti, hogy szeressem, de szeretem, mert a kezdetek kezdetén így DÖNTÖTTEM, hogy szeretni fogom, akkor is, amikor kedves, okos, és akkor is, amikor szófogadatlan, bunkó, önző. És szeretem is, mert bár minden egyes nap képes az első öt percben felcseszni az agyam, mégis minden reggel úgy kelek ki az ágyból, hogy béke van és szeretem őket, mert így döntök, minden nap… Szóval lesz szíves Ő is így dönteni.

Nagy elvárás ez egy ötévestől, a szeretet mellett való döntés sok felnőttnek is kemény feladat, sokan nem is értik, hogy lehet ez döntés, mikor szerintük a szeretet egy érzés és vagy szeretek valakit, vagy nem… De nem… valójában a szeretetet tényleg el tudjuk dönteni és aszerint cselekedni, ami az elején lehet, hogy kicsit olyan, mintha megerőszakolnánk magunkat, de van eredménye. És ennek nem is az volt a lényege Julis számára, hogy most ő felnőtteket meghazudtolóan döntsön jól és cselekedjen aszerint, hanem az irány, hogy a nem szeretés az nem opció, a szeretés viszont igen.

Én emlékszem, hogy gyerekkoromban a mamáméknál voltak állatok. A kutyákkal volt a legközvetlenebb a viszonyom, a macskák nem foglalkoztak velem, nem álltak meg. A macskáknak rendszerint sok a gyerekek vehemenciája. Én nem szerettem különösebben mamám nagymacskáit, pedig mai napig emlékszem, hogy volt Frici, meg Berci, meg Kacus, utóbbi egy fekete lány cica volt, állítólag jó egerésző és kiváló anya cica, de ebből akkor nekem nem sok jött le.
Nagyszüleim nagyon szerették az állatokat, de a mai szemmel felelős állattartásnak a közelében sem jártak. Az állatok ivartalanítása nem volt opció, fel merült még akkor, de nem is volt ekkora fontossága, mint most. Jó, ha a kutyák évenkénti oltása megvolt, de egyéb élősködők elleni védekezésről, meg kutyasuliról soha még csak szó sem esett, azt el sem mondom, hogy a nemkívánatos kiscicákkal mit csináltak.
Mégis megtanultam ezekből az állatok iránti szeretetet, tiszteletet, mai napig előttem van, ahogy nagyapám a hatalmas kezeivel simagatott egy macskát, vagy a kutyákat.
Én sem értettem akkor mindent, és nekem sem volt minden tiszta, mégis felelős gazdi lettem. Remélem, hogy az én gyerekeim is megtanulják, amit meg kell. Az biztos, hogy tőlem, tőlünk még nagyobb felelősséget látnak már most, mint amit én láttam. Most még nem részesei mindennek, nem viszem magammal őket sem suliba, sem állatorvoshoz, de később ebbe is jobban belelátnak majd és remélem, hogy ez majd jó irányba teszi őket, hogy vagy felelősségteljesen fognak nemet mondani, vagy felelős gazdik lesznek.

Igazságszolgáltatás korán reggel.

7:55 – igen, kb 5 perc telt el az előző momentum óta (bocs, kicsit elkalandoztam). Már bent vannak, az asztalon építenek, Jancsi autózik. A nagy, szélesebb sörasztalon vannak a játékok, az asztalnak több, mint fele szabad, de ez a két okos ül szorosan egymás mellett és csérognak, hogy nem férnek el… Már nem tudom, hanyadjára szólok rájuk, hogy csendesebben. Végül kimentem, átraktam Jancsit szembe, Julist arrébb toltam. Az asztal szabad részét ketté osztottam, a közepére ragasztottam egy hosszú felezővonalat celluxból. Az egyik felére áttoltam Julis építő vackait, a másik felére odatettem Jancsi autóját. Mondtam nekik, hogy ezeken a helyeken lehet játszani, nem megyünk át a másik térfelére, és a felezővonalhoz nem nyúlunk, mert az az ENYÉM.
Nem telik bele két perc, megint csérog Jancsi, hogy nem fér el… Át sem éri az asztalt, mi a jó francot tud csérogni? Kimegyek… mondja, hogy Ő nem fér el… Megfogtam az autóját, körbeautóztam a nagy placcot. EZ A TE RÉSZED!!!!! ITT AUTÓZHATSZ! átraktam az autót Julis részére: ITT NEM AUTÓZOL, MERT EZ JULIS RÉSZE! ráraktam az autót a csíkra: ITT SEM AUTÓZOL, MERT EZ AZ ÉN RÉSZEM! megint elkezdtem az autót oda-vissza a placcon gurigatni: ITT AUTÓZOL, MERT EZ A TE RÉSZED!!! NEM ELÉG? NEM FÉRSZ EL ITT?

8:20 azóta már autóztak, könyveztek, építettek, körmöt vágtunk, most épp a krétákkal szórakoznak. Jancsi berongyol, hogy Julis eltöri a krétákat… - Még valami?
Behívom őket…. Gyerekek…. meséljétek el nekem, mit beszéltünk, hogy vigyázunk, a játékokra.
Hogy felvesszük a földről! Hogy nem viszi el a Zora!  Hogy nem tapossuk el!  - kiabálgatják be a helyes válaszokat. – És az autókat eltörjük? – Neeeem! – És kitörjük a kerekét?  - Neeeem!! – Akkor ez? Ez mi? Hogy? Miért? – Jancsi mondta, hogy törjük el, mert ez lesz a krumplifőzelék! – Szuper! És ha Jancsi azt mondja, hogy szakítsuk el a könyvet, meg törjük ki a kocsik kerekét, akkor Te megcsinálod?  - Nem…. – Akkor ezt miért?

Kiválogattam egy dobozba a krétákat, a két legkisebb, kb másfél centis darabot odaadtam nekik, hogy menjenek, ezzel rajzoljanak valamit a térkőre, satírozzanak jó sokat, az biztosan szép lesz.
Kis idő múlva Jancsi jött be,  hogy elfogyott a krétája… Mondtam, hát rajzoljál még… - de nem tudok….- ÓÓ, hát milyen jó lenne, ha hosszú lenne a kréta, igaz? Lehet, hogy nem kellett volna eltörögetni őket?
Elmondtam, hogy csak a buta emberek rombolnak mindig. Az okos, értelmes emberek létrehoznak, felépítenek dolgokat, újakat találnak ki, nem pedig rongálnak, szétszednek, széttörnek állandóan. Te buta vagy, Jancsi? – kérdeztem… - Nem… - Hát akkor viselkedj is úgy.

…

Még bőven tartott a délelőtt, a két gyereket szétszedtem egymástól, mert mindenből csak harc volt. Jól el is voltak egyedül. Elővettem a Logico táblákat és mikor megunták a játékot, feladatoztunk. Meglepően gyorsan elfáradtak.

Jancsi játszott bent továbbra is, Julis kint mókolt valamit. Egyszer csak bejön, nem mond semmit csak kivesz egy tiszta pólót. Hát te? Merre viszed azt a pólót? – Át akarom cserélni… - de már gyűri is a hóna alá. Láttam a pólóján néhány vízcseppet, kicsi sárfoltot….  – na, mondom, ennyiért még nem kell átcserélni a pólót, tedd csak vissza. Visszateszi, kimegy… Kint jól elvan, Jancsi indul medencézni, gondoltam, engedek a medencébe még vizet. Indulok ki, hát majd sokkot kaptam. Az előtérben a sörasztal tiszta egy adta sár, víz. Az asztal mellett a két sörpad szivacsa is tiszta sár, a gyerekülések rajta a sörpadon (minek?????????) is tiszta sarak…. Az új építőkockák is a sárban, a préselt papír dobozuk dettó, a vadonatúj hercegnős könyv az asztalon, éppen nem érte el a saras víz, de kb fél centi volt még…
Vajon dühös lettem-e?
Nem kicsit… Ráadásul mindezt úgy, hogy akkor, mikor ezt az egészet észrevettem, a gyerek már sehol nem volt. Nem akarta helyrehozni, megjavítani, nem kért segítséget, nem mondta, hogy baj van, de azt sem igyekezett menteni, ami még menthető lett volna, pl, hogy a könyvét elvegye onnan. Szerinte ez teljesen rendben volt így, és ez zavart legjobban.
Mivel már számtalanszor elmondtuk, hogy a benti játék nem való kintre és a kintiket meg nem hozzuk be koszolni, és apa külön elmondta, hogy nem sarazunk bent, ezért vélhetően mérges lettem volna akkor is, ha mondja, hogy gond van… de így, hogy nem is szólt, és nem is próbálkozott, ez különösen dühített.
Kizavartam, eltakarítottam, lehúztam a sörpad szivacsait. Az építőkockákat összeborítottam egy dobozba, mert ezek szerint neki nem kellenek. A könyvét elvettem, mert ezek szerint az sem kell. Három napos könyv! Három! Három napja arról beszélgetünk, hogyan kell a könyvekre vigyázni, meg a játékokra hogy kell vigyázni… minden nap megbeszéljük. És akkor ezt csinálja. Nem tárgyaltam vele jó ideig. Mondtam neki, hogy most nagyon kapja össze magát, mert nincs abban a helyzetben, hogy baromkodjon, mert tutira miszlikre szedem.

Szintén hétvégén kapott egy hófehér plüss unikornist. Elmondtam neki, hogy ha az alvós játék, akkor nem viheti ki. Kivitte. A sárban találtam meg kint a földön… Alvás előtt beáztatta, majd alvás után kimosattam vele. Addigra kimosta a gép a sörpad szivacsait. Mondtam neki, hogy várjon meg, letakarom az ágyat, mindjárt megyek, adok neki mosdós szivacsot, mosakodjon meg, hogy ne sarasan, szutykosan dolgozzon a tiszta szivacsokkal.
Még takarom az ágyat lefelé, mikor jön a wc takarítós szivaccsal, amiből csorog, ömlik a víz, hogy ő talált egy szivacsot…. 1. Azt mondtam, várjál meg! Hova járkálsz? 2. Az a wc törlős szivacs! Biztos azzal akarsz mosdani? 3. Nem látod, hogy csurog belőle a víz? Nézd meg, milyen lett az egész előszoba! – közben addigra oda-vissza járkált a saras papucsával, szóval cafat sár lett bent is minden. Oké, akkor újratervezés, engedj vizet a lavórba, lehet szépen felmosni. Szóval térdelt neki és felmosott.
Most a szivascokkal szórakozik. Nincs ugyanis belevarrva a huzatba a szivacs, szóval mosásnál úgy összetekeredik benne a szivacs, hogy arra nincsenek szavak. Nekem, felnőttnek, úgy, hogy az elvét is tudom, és a kézügyességem is megvan hozzá, kb 40-50 perc volt a kettő mire kicseszekedtem a két szivacsot. Egy ideje már elvan vele. Párszor mondta, hogy nem tudja… elmondtam, megmutattam neki, hogy mit hogy kell… azóta is mondja, hogy nem tudja… ilyenkor mindig megkérdezem, hogy összesarazni tudtad?
Rohadtul fel tud idegesíteni ez, hogy ez a természetes neki, hogy megkavarja a szart, aztán jóvanazúgy. Nem érdekli, ha felmostam, simán összetapossa, nem érdekli, hogy mivel mennyi munka volt, Ő jön, nem kérdez semmit, és a fél órás, órás munkám huss… minek? De az, hogy bocs, vagy sajnálom, az már nem megy… És ebben a sarazós dologban is nem maga a sarazás idegesít legjobban, hanem az, hogy neki mindig ki kell találni valami überfaszságot, amivel tetézhet mindent. Az, hogy ott a medence, mehetnek bele amennyit csak akarnak, nem elég. Az, hogy mellette ott a homokozó, a dagonya, lehet nyakig sarasnak lenni, az nem elég… Pedig ezt nem sok szülő engedi meg, de én meg úgy vagyok vele, hogy nem mindegy? Bugyiba vannak, ha nyakig sarasak lesznek, majd lefürdenek… Engem ezek nem zavarnak, csinálja, gyerek. De ne bent!!! De neki be kell hozni a sarat. És még az se érdekelne, ha elpakolna maga után és nem rongálna mindent. De baszki azon az asztalon sarazik, ahol eszünk. Teszi tönkre a fa asztalt… nem érdekli. Lesaraz mindent, nem érdekli. Kérdeztem tőle, hogy mondja már meg, hogy ez hogy jött? Főleg azután, hogy apa kifejezetten elmondta, hogy nem sarazunk bent. A válasza az volt, hogy ő akart palacsintát sütni. Mondom, oké… de apa azt mondta, hogy nem sarazunk bent… De ő akarta…. – Na áááááááááálj…. Idejön mindkettő!  (merthogy Jancsi egyik nap az útra ment ki azután, hogy apa azt mondta, ne menjen ki. A kérdésemre, hogy miért azt mondta, hogy mert Ő akart gyorsan futni… ) Szóval ide mindkettő! Kicsit beszéljük már meg ezt a dolgot, mert itt valami nagyon kezd félremenni….
Ha apa, vagy anya, (vagy a felnőtt, aki rád vigyáz) azt mondja, hogy nem sarazunk bent, az egy szabály, egy törvény, amit kötelező betartani és nem szegheted meg. Nincs semmi olyan dolog, nincs semmi olyan magyarázat, ami miatt ezt mégis lehet. És lehetséges, hogy te szeretnél bent palacsintát sütni, de nem teheted meg, mert a szabály tiltja. Én is szeretnék egy nagyobb házat, de nem mehetek be a másik ember házába, hogy én ezt akarom… mert az a ház nem az enyém, nem tehetem meg ezt, hiába szeretném. És lehet, hogy te is szeretnél bent sarazni, de nem lehet, mert ez a szabály. Lehet, hogy Jancsi szeretne gyorsan futkorászni az úton, de nem teheti, mert a szabály tiltja. NEM SZEGJÜK MEG A SZABÁLYT! Hiába akarsz bármit, ha a szabály tiltja, nem teheted meg!

Na de a délutánra visszatérve, megkönyörültem Julison, de nagyon mérges voltam rá. Főleg ez a nyávogás miatt, hogy ő nem tudja. De cseszd meg a sarat behozni tudtad? A szivacsot eláztatni tudtad? Hazudozni, elsunnyogni tudtál?
Mondtam neki, hogy húzzon kifelé a hintapadra, és gondolkodjon kicsit. És ne merjen nekem vihorászni, meg énekelni, hanem kicsit szálljon magába. Erre érkezett haza Bernát, a lány kb akkor érhetett ki a padra.

Bernát

Hazaértem este hétre, persze jó hangulat fogadott, a lány sírva jött ki, hogy már megint rosszat csinált és látszott hogy sajnálja. Tudom, az asszony szerint egy álszent kis p*csa, aki színészkedik… De én láttam rajta, hogy szomorú. Leültem mellé a padra és az ölembe vettem. Fürdőztek a medencében, vizes volt a bugyija, mondanom se kell, átáztam. De hát kit érdekel, most jöttem egy öntözőrendszer javításból ahol kicsit megáztam…
Megbeszéltük a dolgokat, megsimogattam, megvigasztaltam, adtam neki fügét, így jobb lett a kedve, a kis ázott verebemnek.

Szóval bepakoltam a muníciót, hűtőtáska, amiben reggel viszem a hideg üdítőt. Hoztam egy dinnyét, mert hát szezon van, aztán kimentem a csirkéket megetetni, itatni már nem kell őket, mert az öntöző rendszer az itatót is fel tölti. Be jöttem végre elmentem vécére és meg mosakodtam. Aztán neki álltam tésztát melegíteni, sajtos spagetti volt a kajcsi. Közben fel hívtam anyámat is, próbálom mindennap fel hívni, hogy ne érezze magát egyedül.
Még hozzá is mennem kell glettelni, meg világítást szerelni, de persze pofátlan, sőt hálátlan módon mindig hátrébb sorolom. :(
Ma hallottam egy tanmesés beszélgetést, elméletben Jon Lennon mondta iskolás éveiben és kicsit elgondolkodtató. Megkérdezte a tanító néni, hogy ki mi lesz, ha nagy lesz… És hát mindenki válaszolta, hogy katona, tűzoltó, politikus, és Jon azt monda, hogy ő boldog szeretne lenni. Erre a tanár rászólt hogy félre értette a kérdést, Lennon erre azt válaszolta a tanárnőnek, hogy FÉLRE ÉRTETTE AZ ÉLETET!!!
Én most kb, héttől hétig dolgoztam, mert mára három munkám és egy megbeszélésem volt.
Köll a pénz a kocsira! :(
Tegnap a nagy melegben fél órával hamarabb jöttem haza, de általában túlórázni szoktam. És ott mentegettem magam az agyamban, hogy most meleg van, felesleges sokat dolgozni, mert csak hibázok… Mások már rég a kocsmában iszogatnak, én meg elgondolkodok, hogy megérdemlek-e egy 2500,- Ft-os dinnyét, amit igazából a családdal eszek meg. Jólmenő vállalkozó vagyok, majd még mantrázom.
Tegnap este végre normális hőfokra hűlt az idő, kb 25 fok volt este. Nem kellett klíma, nyitva volt az ablak, végre mozgott egy kicsit a levegő.
 Mára még azt terveztem, hogy a szomszéd kameráját beüzemelem, megjött hozzá a memó kártya, de hát az élet közbe szólt. Na majd holnap, most megy egy mese, én meg megyek fürdeni mert folyik a levem. Holnaptól egy nagy buli lesz itt nálunk, gondolom, majd egész nap szól a hangos zene, mi meg hallgathatjuk! Nagyon utálom ezt a hangos dübörgést!

Bianka

Ázott kis veréb… az persze. Ment a padra gondolkodni, hogy hogy kellene szót fogadni. Még ki se ért, megérkezett Bernát. Persze, hogy előadta neki a hattyú halálát. Bernát meg mindent bevesz neki, mert Bernát már „megérkezett”, ami azzal is jár, hogy elfogult lett és már sokkal több mindent elhisz neki. Én nem. Mert rohadtul látom, hogy egy parádé az egész. Az is, amikor itt nyefeg nekem sírva, hogy nem tudom… nem sír. Úgy csinál. És onnan tudom, hogy nem sír, hogy amikor azt mondom neki, hogy húzzon kifelé, akkor arra, hogy hirtelen megszabadulhat ettől a tehertől, azonnal fel is csillant a szeme, szinte vigyorogni kezdett, épphogy nem szaladt fülig a szája. Én is sírtam, mikor gyerek voltam, sőt,  most is szoktam, de ha igazán annyira sírok, őszintén, mint ahogy ma ő sírt, akkor nekem mondhatnák azt is, hogy enyém a lottó ötös, akkor sem tudnék azonnal így vigyorogni. Szóval színészkedés volt az egész.
Rohadtul elegem volt belőle és akkor még elolvastam a blogot, amit Bernát hozzáírt, és teljesen kiakasztott, + közben ment a harc, hogy aludjanak már.
Nagyon kevés időnk van magunkra, egymásra. Bár nap közben el tudjuk őket küldeni játszani, de az mindig szinte veszekedés árán megy, hogy menj már a dolgodra! Ne gyere be percenként! Hagyj már minket 2 percet beszélni! És persze mindig a legrosszabbkor zavarnak meg. És az este az, amikor végre beszélhetnénk, lazulhatnánk, kicsit felnőttesen… És nem, mert széttrollkodja valamelyik, mert neki még inni kell, pisilni kell, kakálni kell…. Mikor már azt gondoltuk, alszanak lassan, kiszivárogtunk a hintára. Bernát is mesélte a napját, én is kipanaszkodtam magam, hogy mennyire kiakasztott Julis.. és mit hallok? Megy a vihogás bent… Hát a jó édes anyátokat! És mindent kitalálnak, hogy ne kelljen aludni… viszket fáj, leszakadt, berepedt, vérzik, kiszáradt, kenjük be, vágjuk le, ez kell, az kell…  és persze most azért, mert pisilni kell, nem verhetem agyon, de belül már az atombomba robban… és ez percenként váltogatta egymást. Nyilván bementem, leordítottam őket, hogy mi a jó anyjukat képzelnek? Meg mondják már meg, hogy az alvásnak melyik része a vihogás? És persze, mire visszaértem, addigra a beszélgetés fonala elszállt, elkezdtek csípni a szúnyogok is, jó, akkor menjünk be.
Kurvaélet…

És akkor még ideültem, írtam, fortyogtam és akkor még mindig nem alszik, meg mindig kitalál valamit. Na ott volt az a pillanat, hogy kimentem a szobából, mert úgy voltam vele, hogy most már nekimegyek valamelyiknek.
És akkor szépen lecsuktam a gépet, mert úgy voltam vele, hogy még azt is szétverem…

A csütörtök úgy telt el, mint a szél, nem is nagyon emlékszem, volt-e valami kiugró. Az biztos, hogy Julissal még nem voltam békében, szóval mondtam neki, hogy jó lesz, ha meghúzza magát, mert még nem vagyunk jóban.

Pénteken autós felvonulás volt, amit kimentek megnézni a kölkök apával. Én meg vásárolni mentem, épp mindennel végeztem, mire a felvonulás indult, szóval éppen pont hazaértem. Beállok a kapuhoz, lakat rajta. Kulcsom? Persze, hogy bent. Kocsiban nincs. Király.
Pótkulcsot vadászok, bejutok a kapun… Pótkulcs vissza.
Benti kulcsot levadászom, ajtó nyit, kulcs visszatesz…
Egyébként 40 fok van, szakad rólam a víz, a fagyasztott cuccok olvadnak a kocsiban…
Megyek be a saját kulcsomért, hogy ki tudjam nyitni az első ajtót is.
Belépek és becsapódik mögöttem az ajtó, amiről azt kell tudni, hogy mostanában leesik a kilincse… Persze, hogy a hosszú része kívül van. Hogy az a kilincskiesős kurva anyját!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Jó… fogtam egy kínai evőpálcikát, kinyomtam a kilincset, majd egy hosszú fa valamivel odatornáztam az ajtó mellé és kinyúlva a kutyaajtón, megszereztem… Kilincs be, ajtó kinyit, kitámaszt, nehogy ne tudjak bejutni.
És onnantól ment minden tovább…

Ma meg szombat.
Egy átlagos napnak indult, de a vége egész jóra sikeredett.
Apa szerzett ingyen elvihető nagy téglát. Két kört már megcsinált, a harmadikra készült mondta, hogy elviszi magával Jancsit. (csak egy gyerek fért a kocsiba most)  Julis kezdett elkenődni, de mondtam, hogy no para, megfésüljük a haját, aztán eszünk a hintapadon fagyit, és beszélgetünk.
Így is lett, dumáltunk egy jót az élet nagy dolgairól, mit szeret, mit nem, mi hiányzik a régi dolgokból, mi nem. Azt megállapítottam, hogy teljesen keveri a jelent a régivel. Olyan helyzeteket, szituációkat mondott, amik már biztosan itt történtek meg, és amott nem történhetett. Pl azt mondta, hogy Károly néha guggoltatta, ha rosszul viselkedett. De egyrészt Károly nem volt annyit velük, hogy Ő intézze az ilyet, Lilla máshogy büntetett, de a harmadik, hogy mikor idejöttek, Juliska konkrétan nem tudott leguggolni. Eldőlt, elesett, előre bukott, fenékre ült, nem tudott belőle felállni. Az egyensúlyérzéke, az izmai olyan szinten nem voltak az ilyen mozgásokra megtanítva, hogy az számomra döbbenet is volt akkor még az elején. Szóval nem… Károly 10000%, hogy nem guggoltatta… Teljesen keverte a dolgokat.

Ez a beszélgetés Julist teljesen kifordította önmagából, hirtelen azt gondolta, nagy barátnők vagyunk és mindent megtehet. Nehéz volt úgy lavírozni, hogy ne csesszük szét ezt az előrelépést, de azért normális keretek közt maradjunk.

A fiúk közben hazaértek, beszéltünk kicsit Bernáttal is, feldobtam, hogy sütök pizzát (annak örömére, hogy lejjebb ment a hőmérséklet 3 fokkal.) Bernát erre rendesen rá is harapott, szóval nem is menekülhettem, irány be pizzát készíteni. Adta magát az alkalom, hogy a fiúk menjenek be mesézni, mi meg Julissal a konyhába menjünk.
Előzmény: Egyik nap ebéd közben Julis belökte, hogy múltkor (ez lehet két napja és másfél éve is), amikor aludtunk, akkor ő kijött és hozzányúlt a késhez. Hogy ez mit takart, nem tudom, és a szándékot sem, mert akármikor kérdeztem, mindig mást mondott… az is lehet, hogy álmodta? De tételezzük fel, hogy igaz.
Akkor hirtelen elindultak bennem a gondolatok.
Egyfelől rémisztő! Mit keres egy akármekkora kés a gyerek kezében? Pláne felügyelet nélkül?
2. Jó balfasz vagyok, ha azt gondoltam, ott maradhat az asztalon és nem nyúl majd hozzá.
3. Miért baj, ha hozzányúl, ha egyébként óvatos?
4. ezek szerint érdekli a dolog, ezt nem letiltani kell, hanem a helyén kezelni.
5. Az viszont tök jó, hogy ezt el merte mondani. Szerintem ez nagyon fontos. Épp ezért próbáltam úgy kommunikálni, hogy ne legyen támadás, lecseszés, de azért legyen benne egy kis kérdőre vonás és felvilágosítás, hogy alapvetően ez így nem volt helyes, de fontos megbeszélni azt is, hogy hogyan lett volna az? És nyilván, mivel érdekli a dolog, ennek teret kell adni normális keretek közt.

Szóval adta magát a dolog, hogy mivel pizzát készítünk, legyen pár hozzávaló összevágva. Így míg én összeállítottam a tésztát, Julisnak adtam egy vágódeszkát, egy kis kést és a sonkát, hogy azt kockázza fel. Úgy voltam vele, mindegy, milyen lesz és mekkora a sajt el fogja takarni, nincs jelentősége. Ahogy a paprika darabolásnak sem. Szóval a sonkát, a paprikát Ő darabolta, és a sajt egy részét is Ő reszelte. Addig csinálhatta, amíg meg nem unta, utána ment a dolgára, de tényleg jó sokat darabolt, és nagyon büszke volt magára. Én megköszöntem a segítségét, és folytattam a dolgom.

A pizza nagyon jól sikerült és még este sem vesztünk össze, szóval ezt egy sikeres napnak könyvelhetjük el – végre :)