2024.07.27.

Bianka

A minap Bernát mesélte, hogy hallgatta Sebestyén Balázsékat és a reggeli műsorukban mondták, hogy minden második „nem” az egy „igen” magadra. Ezt gondold át. Én átgondoltam. de nem egyszerű a dolog.

A mai napunk a buli jegyében telt. Timi és Tomi bulit tartanak. Tominak szülinapja, Timinek névnapja volt a napokban és ilyenkor kerti party-t tartanak, ahová Tomi osztálytársai, barátai hivatalosak, medence, esti filmnézés, végeláthatatlan buli van ilyenkor, majd a kertben sátorban alvás, mindez anyósom kertjében, ami ugyanabban a tömbben van, mint ahol mi lakunk, szóval csak ki kell menni az utca végére és már ott is vagyunk.
Mikor a Sógornőm elküldte a levelet a tudnivalókkal, én már arra apelláltam – töredelmesen bevallom – hogy én az a tipikusan nem mintaanya leszek, aki lesz olyan bunkó, hogy lepasszolja a kölkeit, aztán odébbáll. Nagyon készültem erre a délutánra a gyerekek nélkül. Vágytam a csendre.

Ennek a szele tegnap megcsapott. Mármint a gyereknélküli csend szele… El kellett mennem vásárolni. A vásárlásom végénél összefutottam egy régi nagyon kedves kolléganőmmel, akivel elcseverésztünk egy kicsit a kocsinál. Nem tudta, hogy örökbefogadtunk… vajon mennyit meséltem neki? :D Ilyenkor azt érzem, lehetetlen összefoglalni két évet fél órában.
Aztán útba ejtettem anyát, mert egy csomó mindent szedett össze nekem. Még ott voltam Nála, mikor Bernát rám telefonált, hogy a mama is vár, mert adna szőlőt. Oda is beugrottam. Kicsit ott ragadtam. De annyira jó volt egy kicsit a csend… a beszélgetés… Már fél 8 volt, nagyon mennem kellett volna, mikor Bernát felhívott, hogy mit terveztem vacsorára, illetve, hogy várjanak-e, vagy ehetnek? Óóóóó, mondom, egyetek!!!!! :D Legalább nem kell ebbe belefolynom. Na azzal ott is ragadtam még egy órára… De tényleg annyira jó volt.

Mindent összevetve azt gondolom, hogy ez a közös vakáció hasznos és csiszol minket. Olyan sok időt töltök velük most, mint az elején, csak az elején azt sem tudtam, merre vagyok arccal, most meg már azért ismerem őket lassan két éve, és van pár megoldókulcsom hozzájuk. És igen, vannak viták, kemény harcok most is, de messze nem akkora amplitúdóval, mint régen. Borzasztóan fel tudnak mérgelni most is, rúgnám fel őket, dobnám a napba, miután miszlikre téptem, összeraktam, majd megint miszlikre téptem mindkettőt. De! Ezekről is azt gondolom, hogy csiszolnak, építenek minket. Tanulnak engem, én tanulom őket, egyre jobban megismerik a határokat én meg az utat hozzájuk. Minden vita ellenére egyre többet ölelünk, egyre többet nevetünk, vannak kis helyzetpoénok, amikben én is őszintén nevetek és ezek mind építenek minket.
És arról ne is beszéljünk, hogy Juliska június eleje óta nem pisil be éjjel. Egy-két alkalommal volt csak baleset, meg egyszer volt egy alkalom, amikor be is kakilt, de ezen kívül semmi. Délután egyszer sem volt gond, és éjjel is csak az az egy-két alkalom. Mondjuk ébresztjük is éjjel, legalább egy, de inkább két alkalommal. Nem tudom, hogy nem ébresztenénk, mi lenne, szerintem bepisilna még… de megy a torna is, remélem, ez is jótékony hatással van a dolgokra. Szóval összességében pozitív hozadéka van ennek a szoros együttlétnek.

Ugyanakkor baromi sok. Én Június eleje óta vagyok többet velük, ugye akkor volt az ominózus balhé az oviban, onnantól még csak nem is ebédeltek ott. Én onnantól számolom a húzósabb időszakot. Azóta vagyok velük. A nyáriszünet kezdete óta, azaz egy hónapja szinte 0-24-ben. Amióta meg a másik kocsink kiesett, azóta meg kb sehova nem mentünk. A gyerekek egy-két alkalommal elmentek apával dolgozni, vagy az egyik mamához, én meg egyszer elmentem vásárolni a bulira. De azon kívül semmi. És most már pöttyet kezd az agyam tele lenni az állandó gyerekdumával, a kérdéseikkel, a csérogással. Legutóbb egy kimutatást akartam kicsit átnézni, egy óra alatt 3 sort tudtam elemezni, mert percenként jöttek be, hogy az egyik ezt csinálta, a másik azt mondta, fellökte, megütötte, nekidobta, elvette, nem adja vissza, követ, nem hagyja abba, nem enged oda…. és ezek végtelen sokasága.

Szóval ma, amikor a buli jött, már nagyon készültem rá, hogy ha át is megyek, lépek lefelé, amint lehet.
Bernát ma is dolgozott. Nem tudok erre mit mondani. Nagyon sajnálom, de most ez így jött ki, szüksége lenne pihenésre, meg arra, hogy a saját dolgaival is foglalkozzon, de most kell a pénz is, meg ez a meló is így jött ki, ez van. Ez egyben azt is jelenti, hogy ilyenkor én vagyok a gyerekekkel, szóval a figyelmem kb egy percre sem lankadhat. Nem nézhetek munka közben valami sorozatot, mert nem tudok ennyi felé figyelni, de zenét se nagyon merek hallgatni, mert az ablak nyitva van, hogy halljam őket, kinézek rájuk, mit csinálnak, így vagyok nyugodt. szóval a figyelmem egy része állandóan rajtuk van. Ez fárasztó. De Bernátnak is az. Nagyon. Szegény ma is úgy jött haza, mint akit kifosott egy mammut. Szóval neheztelés egy szikrányi sincs bennem felé. De ettől függetlenül ez sok.

A mai napunk a buli jegyében telt, a gyerekek nagyon készültek rá. Reggel megbeszéltük, hogy délre kell menni, ami azt jelenti, hogy ma nem fognak aludni sem ebéd után, de még ebédelni is ott fognak, rántott husit, meg sült krumplit. Lazára vettük a figurát, reggeli után nekiálltam megcsinálni Julis haját, vettem tegnap színes hajgumikat, azokkal csináltam meg, nagyon kis csini lett. Közben kapcsoltam zenét, Jancsi is bent volt, játszott, közben dumálgattunk.
Amikor Julis haja kész volt, nekiálltam a magvas sós rudakat megcsinálni. A gyerekek most nem segíthettek, de ott voltak, közben beszélgettünk, eszegettek magokat. Az első körben adtam nekik tökmagot, meg napraforgót, szezámmagot és lenmagot. A második sütésnél mondtam, hogy már nem kapnak magot… de direkt úgy szórtam a szezámmagot és a lenmagot, hogy essen ki az asztalra is, azt boldogan szedegették. Nagyon jó hangulat volt. Közben Jancsi százezerszer megkérdezte, mikor megyünk, mindig elmondtam, hogy DÉL… DÉL-re kell menni, kisütjük a rudakat és kb mehetünk. A harmadik tepsi még éppen sült, mikor Jancsi elkezdte kérdezgetni, hogy mikor megyünk? Indulhatunk? Indulhat? Mehet már? Mondtam, hogy még csak fél 12, majd nemsoká… és azzal Jancsi kiment. Jó, mondom, semmi gond, menjen csak ki… de egyszer csak hallom, hogy Anyaaaaa, Zora ki akar menni!! Odamegyek az ablakhoz, látom, hogy a bejárati kapu nyitva, Jancsi az utcán áll. Zora szerencsére már fegyelmezettebb ennél, hogy nem oson kis az első adandó alkalommal, mert már az is hetedhét országon túl lenne… Iszonyat dühbe gurultam. Kiordítottam, hogy Kaput azonnal becsukod és jössz befelé! Bent elég rendesen leordítottam Jancsi fejét. Guggolt, aztán ment a sarokba gondolkodni. Számon kértem, hogy ezt mégis hogy gondolta? Hogy merte kinyitni a kaput? Hogy mert kimenni? Van fogalma arról, mennyire veszélyes ez? Kérdezgettem tőle, hogy mi van, ha jön egy autó és elüt? – Nem tudom… - Mi van, ha jön egy motoros és elsodor? – Nem tudom – Mi van, ha jön egy rosszbácsi és elvisz? – Nem tudom… - Mit csinálsz, ha Zora kimegy? Tudsz neki parancsolni? Vissza tudod hívni? És ha jön egy öreg néni kutyával? És Zora nekik megy? Akkor mit csinálsz? Vagy egy kisgyereknek okoz sérülést? Vagy ha jön egy autó és elüti Zorát, mit csinálsz? – Nem tudom… - Nem hát! Mert a szart megkavarni, azt nagyon tudod, de gondolkodni már nem!
Julist is elővettem… Te meg ott állsz? Végignézed, hogy az öcséd baromságot csinál, de nincs eszed szólni neki, hogy ne tegye? Nem gondoltad, hogy legalább nekem szólni kéne?
Mindkettőt büntetésben ült, én sírtam kint, mert annyira dühös voltam…
Mondtam nekik, hogy nagyon elegem van az ilyen hülyeségekből, és aki ennyire buta, az nem mehet a buliba! Legalábbis egyelőre biztos nem!
Felhívtam a Sógornőmet, hogy köszönjük a meghívást, de a gyerekek nem mennek, egyelőre tuti nem, most büntetésben vannak. Megbeszéltük, hogy oké, nyugi, ha lenyugodtunk, akkor menjünk, majd látom…
Úgy voltam vele, hogy egy órát biztos maradunk.. Aztán úgy döntöttem, hogy ha meg már maradnak, akkor alvás. Rájuk parancsoltam, hogy alvás van, egy perc alatt el is aludt mindkettő.

Eszti mama jött át értük fél 2 körül, hogy mi van már, mondtam, hogy alvás van, de ébreszthetjük őket lassan. Szóval vették a fürdőruhát és indultak a buliba. Én nem mentem. Igent mondtam magamra.

Itt volt a délután, tudtam, hogy lesz kb 2-3 órám, amíg egyedül leszek. Jött a dilemma, na mit csináljak? Aludjak? – de akkor csak elmegy az idő. Nézzek egy filmet? – Ha jó a film, az kikapcsol kicsit, de ha nem, akkor időpazarlásnak érzem és az sem túl hasznos. Takarítsak? mosogassak? – Na azt biztos nem… Akkor? Tiktok? – Nem, azt este is tudok… Játszak? – Azt is tudok este…
Végül meggyőztem magam, hogy alszom, mert azzal mindenki jobban jár, ha kipihentebb vagyok egy fokkal. :D

Aztán Bernát hazaért hullafáradtan, evett, fürdött, és befeküdt az ágyba pihenni. Mikor menni akart át, kérdezte, hogy megyek-e, de phuuuuu… nem tudom elmondani, mennyire nem vágytam rá, hogy menjek. Nem hiányzott a gyerekzsivaj sem, meg úgy összességében senki. Más gyerekére sem voltam kíváncsi, az enyémektől örültem, hogy kicsit megszabadultam, és azt is tudtam, hogy a Sógornőmmel sem most fogjuk lebonyolítani életünk nagy beszélgetését, szóval nem kellek én most oda.
Bernát szerintem szívesen vette volna, ha megyek, de egyszerűen annyira nem akartam menni, hogy arra nincsenek szavak.
Lelkiismeretfurdalásom volt ettől. De jó volt kitartani és magamat választani, őszintén szembenézni az érzéseimmel és engedni nekik. De ugyanakkor meg azt érzem, gondolom, hogy mindig, amikor az ember magát választja, az a környezete szemében önzőség valamilyen szinten. Mert az a társadalmi, meg családi, meg mindenféle elvárás, hogy az ember mindig menjen, csinálja, mosolyogjon, vegye ki a részét mindenből és mindenre igent kötelező mondani. És ha valamire nemet mondunk, annak valami hatalmas indokának kell lenni, hogy épp most amputálták a fél oldaladat, saaaajnos, most nem fér bele, de az, hogy csak simán, minden nagyobb indok nélkül nemet mondjunk valamire (vagy valakire), az nem annyira elfogadott. És igen, valakire, mert én most nem csak a bulira mondtam nemet, és az összes zajra, meg fáradtságra, ami ezzel jár (de főként ezekre). De ezzel együtt nemet mondtam más anyukákra, más anyukák gyerekire, az én gyerekeimre, a Sógoromra, Sógornőmre, Timire és Tomira, Anyósomra és Bernátra. Csak bízni tudok abban, hogy megértik és nem neheztelnek rám emiatt. De valójában annyira meg nem érdekel, mert nekem belül nagyon meg volt erre az okom, hogy ma itthon maradjak a csendben és kicsit töltődjek, és aki ezt nem érti meg, azzal én most nem annyira akarok foglalkozni.

Az viszont biztos, hogy maga a csoda volt így a délután, a csendben. Szóval elmondhatatlanul hálás vagyok a Sógornőméknek ezért a buliért és a gyermekfelügyeletért és azért, ha megértik, hogy ma nem tudtam átmenni, mert magamat választottam.