2024.08.22.

 

Bianka

Ezer éve nem írtam… ami nem igaz, mert 10 napja írogatok, csak a feltöltésig soha nem jutottam el, azóta göngyölítek egy olyan írást, ami úgy kezdődik, hogy még pár nap a nyaralásig… és tessék, most meg már itt vagyunk, már a harmadik nap vége felé kacsintgatunk, és megint megállapítom, hogy úgy röppent el ez a pár nap, pedig milyen régóta terveztük, mennyire vártuk!

Élményekben gazdag volt a nyaralást megelőző pár nap is.  Meg vagyok döbbenve magamon, hogy lassan a nyári szünetnek is vége, és még mindig béke van az esetek nagy részében. Jót tett nekünk ez az időszak… az a nő, akinek nem mondjuk a nevét – az oviban – akaratlanul is jót tett velünk, pedig a legrosszabb szándékkal akart keresztbe tenni. Végül jól jöttünk ki belőle.

A nyaralás előtti napjainkat feldobta, hogy van már újra kocsink. Én is kicsit felszabadultam, mentem intézkedni pár helyre, készülni a nyaralásra. Főztem egy hatalmas adag milánóit, egy óriási adag pacalt, és a biztonság kedvéért kb 20 liter natur lecsót… :D mert hát nyaralás előtt nincs más dolga ugye az embernek.

A nagy rohanások közepette volt pár kedves és kellemes pillanat, aminek igazán nagyon örültem, mert azt tapasztaltam, hogy ezek a pillanatok azok, amik talán a legjobban tudják építeni, mélyíteni a kapcsolatomat a gyerekekkel.

Az egyik ilyen az volt, amikor egy nagy beszerző körútról hazaérve szóltam Bernátnak, hogy lassan hazaérek, segítsen majd bebakolni, és mikor beértem az utcába, a távolban azt láttam, hogy a házunknál mindenki kint van. Előbb a Tacsika suhant át az úton, majd a fekete macskám érkezett meg komótosan, megláttam Bernátot, körülötte a gyerekek sertepertéltek, és Zora is befutott nagy fékezéssel… és nekem meg kellemesen megdobbant a szívem és mosolyogva megállapítottam, hogy EZ az ÉN családom! Nagyon jó és felemelő érzés volt, és annak örültem a legjobban, hogy ez nem a tudatomból jött, hanem a szívemből.

A másik hasonló az volt, mikor ugyanaznap délután a lányommal elkezdtük feldolgozni a 17 kg paprikát. Julis nagyon szeret(ne) mindig nekem segíteni, de nem mindig van rá idő és lehetőség. De most végre volt. Julis is kapott egy vágódeszkát és egy kis kést, és kockázhatta a paprikát. Nagyon sokat és nagyon sokáig segített. Mosta, hozta a paprikákat, aztán meg vágta, darabolta. Mondtam neki, hogy nagyon ügyes, és közben mondtam azt is, hogy csak addig csinálja, amíg neki érdekes, ha már unja, vagy fárad, akkor nyugodtan mehet. De nem ment, ott volt, csinálta töretlenül, brutál sokat megcsinált. Közben dumálgattunk, mindenfélét kitárgyaltunk. Ez is építette a kapcsolatunkat, aminek nagyon örültem.

És akkor végre nyaralás.
Julis keresztszülei csak három napra tudtak jönni a munkájuk miatt, így nagyon aktívra szerveztük az első három napot, hogy egy percet se vesztegessünk el.

Én a magam módján csatlakoztam bele a dolgokba, nem mindenben vettem részt, nem mindenhova mentem el, nekem most a lelki feltöltődés fontosabb volt. Másik kérdés, hogy most fizikailag nem is bírtam volna – ami most egy nagyon jó beszélgetést indított el köztünk Bernáttal.
A pihenés része jó volt, az viszont nem, hogy kimaradok a közös élményekből, amikbe mindenki más benne volt.
De egyébként minden nagyon jó volt, ma pl egy cseppkőbarlangnál voltunk, ami a gyerekeknek nagyon tetszett, csak úgy ragyogott az arcuk, ahogy kiértek, tele voltak élménnyel.

Bernát
Hát igen buli van!!! :)
A hét utolsó két napján már szinte nem dolgoztam, meleg volt, meg szivatott két ügyfél is, a tököm tele volt. Feszültséggel teli hétvége, feszültséggel teli pakolás, készülődés. Pedig nagyon vártam már az indulást, vágytam ide. A hétfői napunk pár óra utazással telt, és utána a közeli városban nézegettük látnivalókat. Az egész napot ott töltöttük. Este 6-ra értünk a szállásra, gyors kipakolás, miközben hordom be a cuccokat, hát persze, hogy a kocsinál megjelent egy vaddisznó kb. 60 kilós. :) Elszaladt, rémisztő lehettem, ahogy fujtatva a szaladástól ránéztem. :)
Estére a házban voltunk és hát egy ház nem annyira extra, mármint a környékhez képest.
Na másnap tátva maradt mindenki szája a látványtól. Szép környék, csend, és nyugalom. Elvoltak ájulva a keresztszülők, egy nyugodt csendes világba zuhantunk.

A túrán a gyerekek egyre ügyesebbek, gyorsabbak, hiába felnőttek! Basszus, apa cuki pici lánya már 130 centi, azért nem azt írom, hogy 5 éves, mert egy öt éves is lehet pici, de Julis már nagyon nagy!
Volt a csapaton belül a tapasztalt túrázókkal egy kis nézeteltérés, hogy vajon kell-e túrabot az útra?
Embörök, ha valaki sokat sétál, hosszan, megveszi ezt a hokimoki botot, és kényelmesebb és könnyebb lesz a járása. Akkor a hegyen, ahol megcsúszol, vagy nem tudod, hogy előtted az csak tócsa, vagy 40 cm dángvány, mocsár, akkor ott a bot, meg támaszkodsz, bele dugod a botot, tolod magad fel… támaszkodsz előre, ha lefele mész… Szóval kell az a kurva bot!!!
Az erdő szélén talált túra botomat egy nap alatt vagy hatszor hagytam el, párszor visszarohantam érte, de egyszer, mikor a második kört mentünk délután, ugyan onnan indultunk és leszúrva megtaláltam az utolsó helyszínen, ahol fotóztam.

Fotózás és videó!!!
Hát szóval, ez most nyálcsorgatás lesz, inkább tekerd át!!!
Reggel, mint ma is, Julissal hétkor keltünk, csináltam kávét és kiültünk a teraszra vaddisznókat várni, és hát repdestek a madarak… mondom a lánynak, maradjon csendben, kihozom a gépem, elkezdtem lőni a madarakat, felét nem ismertem fel elsőre. Cinke, fekete rigó szürke párja, de alulról fotózva, pettyes hassal, fakopáncs, meg egy pici valami, ami szintén a fa törzsről kopogtatott bogarakat. Fél óra alatt 100 méteren belül egy csomó képet lőttem, fele homályos lett, de még így is maradt, elég értékelhető.
És akkor egyszer csak megláttam a lompos nagy farkat szaladni az ágon! Emmá mókus lesz a ká anyját!
És amikor meghallotta a kattogó gépet, érdeklődve oda is nézett! Hát visítottam a boldogságtól!
Lassan hazasétáltam, leültem és mondtam, hogy én mára már megvagyok! :) Hatalmas élmények, csak csendbe, kell ülni.

Ne még egy döfést? !
Este ülünk a tornácon, a padon csendben, a gyerekek is erőn felül teljesítve, csendben, unottan, bár Julis nézelődött, nem unatkozott annyira. Szerintem fél órát vártunk, de nem volt fogás, nem jött senki.
Bementünk, lefeküdtek, én még pakolásztam és hallom, hogy mozgás van, és látom, hogy tele ám az udvar malaccal! Gyorsan, de csendben megyek be, kölköket ugrasztom, akik kis bugyiban, ki álltak az ajtóba, tőlünk három méterre barna 15 kilós malac legelészett, látott minket, de kb. le is szart. Telefonnal nyomom a videót, amikor a kert felől, kb 15 méteres magasságból - ami ugye a hegyoldal, hallom, jön valami, de nem ám csendben, motoszkálva, mint a malacok, hanem dúrja a leveleket, röfög, és mikor közel ért, kb 5 méter, akkor indul a hatalmas szuszogás, mert gondolom, megérezte a szagunkat, de mivel nem mozdultunk, nem értette, hogy ezek kik, vagy mik. kb 100 kilós anya koca, a hét kicsinyével, az udvarunkban, velünk néz szembe, és szuszog és fújtat! Hát sok híradó kezdődik így!!! Meg kell mondanom, hogy ez a koca szelíd, ismeri az embereket, és a környéken él. Ez persze nem jelent semmit, csak azt, hogy nyugodt, de nagyon extrán veszélyes állat, szerintem az ereje, 10, de inkább 15 felnőtt férfiéval egyezik meg, persze nem pont fizikálisan, inkább ilyen gyilkoló erő, kitartás, kondi, de az orrával szerintem kb. kétszáz kilót tud emelni, felöklelni, és a harapásával a karodat harapja át és tépi le. Szóval itt a coca az udvarunkon, kamerázom, a kölkök síri csendben csodálták az ajtóból, hatalmas élmény volt!! Aztán persze meg riadtak, anyakoca egy rövidet röffentett és mindenki spuri a hegyre.
Hatalmas élmények ezek, még felnőttként is. Nagyon szeretem ezt a helyett, harmadjára vagyunk és még biztos jönni fogunk. Kíváncsi vagyok, hogy vajon mikor fogjuk megunni.

Mivel Julissal mi kelünk korán, ezért reggel együtt kávézunk, amolyan giccsesen kiülünk a padra és beszélgetünk, nézelődünk, hallgatunk. Ma reggel Julis szinte kiugrott az ágyból, mikor látta, hogy kelek, mondom nyugi, csak vécére megyek, de annyira boldog volt, felkeltem hozzá. Kimentünk a konyhába és kávét csinált anyának, tej melegítés, három az egyben, tejszínhab. Nagyon élvezte, hogy ő már ekkora, hogy csinálhat ilyet.
Kellet vagy három nap, de már nyugodtság van, és béke, meg mérgelődés, mert holnap már sajnos megyünk haza.  Ez tipikusan az a hely, ahonnan nem akarsz haza menni.

Kölkök…
Nap mint nap látok olyan mozdulatokat, amiket mi magyaráztunk el, hogy így kell csinálni. Ma Julis kijött a szobából és mivel csendbe kellett lenni, ügyesen elkezdte becsukni az ajtót, de mivel az ajtó nagyon zörög, mikor becsukod, ezért nem erőltette, csak behajtotta és rám nézett, hogy így jó? Mondom, tökéletes.
Jancsi nyitja otthon a kaput, és utána tartja, hogy kimenjek, de mondtam neki, hogy amikor megyek ki a kapun, akkor ő álljon ki oldalra a fűre, mert ott látom és nem taposom el.
És látni, hogy ott tartja nekem a kaput, majd kapcsol, hogy ott veszélyes és gyorsan kimegy a fűre, látni az agymunkát ebben, hogy nézi, hogy a kapu mozdul-e, de jön a kocsi, de menni kéne….
Sokat fejlődnek, kialakultak a rutinok, reggel felkelsz wc, felöltözöl, stb.
Hát fejlődnek, ha akarjuk, ha nem…

Cigány túra…
Ma reggeli után az egész család elindult és megmászta a Cigányhegyet, Cigányok a cigányra! jelszóval.
Egy kis laza séta! :) No ezt még megmásszuk! A gyerekek viszonylag jól bírták, az asszony azért küzdött rendesen! Hiába, ő inkám vizi vidra féle, nem hegyi, mármint vidra. :)
A kilátás szép volt, az asztalnál leültünk, kicsit bicskázni, Julis szépen pucolászta a fát, de Jancsi a darabolás közben egyszer oda nyúlt a kés éléhez és hát lett neki egy pici vágás az ujján, amit be kötöttünk. Így tanul az ember fia, egy pillanatra nem ijedtem meg. A kilátóba Jancsi ugrált a lépcsőn és rá is szóltam, hogy ez nem játszótér, hanem kilátó, de persze egyszer egy lépcsőt le esett, 25 cm, de térdre sikerült a vas rácsra esni, el is kezdett sírni, én meg jó szülőként fel kapta le ültettem a padra és adtam neki egy tockost, hogy remélem, mostmár érti a dolgot…
Én azt látom, hogy megindult némi elfejlődés a két gyerek között, ami nem meglepő, hisz Julis csak egy évvel idősebb. De ugye Julis le volt maradva a fejlődésben, hála a drágalátos jóédes…
És mostanra értelemben, ügyességben is leelőzi az izgága Jancsit. Jancsi hozza még a fiatal, agyatlan, szertelen kis hülye szintet, de azért ő is produkál felnőttes viselkedést néha.
Most egy cigi, meg pacal, meg alvás aztán jöhet a délutáni hajrá...

Bianka

Tegnap Bernáttal sokat beszélgettünk arról, hogy mennyire kell belefolynom, illetve kimaradnom a dolgokat illetően, és megbeszéltük, hogy nem mindenbe szeretnék bekapcsolódni.
Nekem pl itt a hegyekben a lelkem kell, hogy feltöltődjön és ahhoz nem az kell, hogy menjek ezer km-t, hanem csak legyek olyan helyen, ahol a látvány lenyűgöz. Nekem a hegyi út, ami a cseppkőbarlangoz vezetett, felért négy cseppkőbarlanggal. Ezeken a hegyi utakon vezetni is szeretek, szóval oda-vissza én vezettem, és mindig olyan tempóval megyek, hogy azért a látványra is jusson figyelem. Örültem a tegnapi napnak, mert Bernát is lazíthatott így.

A mai napunk volt az utolsó teljes nap, nem vágytam nagy túrára, nem is bírtam volna, de kettős érzésem volt, hogy ha nem megyek egyszer sem sehova, az nem lúzerség? Eljövünk a hegyekbe és nem megyek el semerre egy kis sétára sem?
Bernát és a Keresztszülők tegnap szép helyen jártak és azt is feltérképezték, hogy oda elég sokáig fel is lehet menni autóval is, szóval felajánlotta, hogy oda menjünk fel. A közös élmény miatt vonzott a dolog, meg a látvány is érdekelt, de azt a kaptatót semmim nem kívánta, főleg, hogy megcsináltam a reggelit, majd elmosogattam és jó lett volna feltett lábakkal csak úgy lenni… de nem, öltözni kellett és indulni, hogy értelmes időben még haza is érjünk.
A saját tempómban szépen felértem én is, és hát na… a látvány tényleg megérte.

A késezés is jó volt fent, Julis ebben nagyon szabálykövető volt, talán a beszarisága tette óvatossá, de ez most nagyon előnyére vált. Nagyon szépen, ügyesen bánt a bicskával, komolyan vette apa instrukcióit. Én Jancsit vettem kezelésbe, a lelki szemeimmel azt láttam volna, hogy mindenki szépen a saját késével faragja a fát, de a valóság az volt, hogy Jancsiról egy másodpercre sem vehettem le a szemem, mert bár ügyesen próbálkozott, a figyelme még ezer felé van, szóval egyszerűen képtelen megcsinálni, hogy minden instrukciót betartson. Sokszor vezettem a kezét, ami azt jelentette, hogy csak irányítottam, a keretet adtam meg a mozgásnak, de ő csinált mindent. Szinte vártam, mikor vágja el az ujját… Egyszer egy picit megkarcolta magát, az nem volt vészes, de a második azért rendesen vérzett… Apa elmondta neki az elején, hogy itt szúr, ott meg vág… Egyszer én is kérdeztem tőle, hogy na mutasd meg, hol szúr, hol vág, de csak messziről! Nem nyúlsz hozzá! Megmutatta.
Aztán mikor a vége felé jártunk, akkor egy pillanatra nem néztem oda, és Jancsi mutatta: Itt szúr, ott vág… és azzal hozzányomta az ujját a bicska éléhez… :D ahhoz elég mély volt a vágás, hogy komolyan vegye. Vérzett egy kicsit, kiszívogatta, aztán bekötöttük. Remélem, tanult belőle.

Visszafelé apa indult a gyerekekkel, én meg mondtam, hogy menjenek szépen előre, majd megyek.. Totyogtam lefelé, mint aki beszart, mert ez a száraz föld, a kövek, kavicsok… ha csak egy kigurul alólam és elvágódok, az nálam azért nagyobb baj, mint egy kisgyereknél… Julis mindenáron velem akart jönni, hiába mondtam, hogy menjen a többiekkel, csaknem elsírta magát… odahívtam, hogy nem azért nem akartam, hogy velem jöjjön, mert bajom van vele, hanem, mert én nagyon lassan megyek. De ha ez őt nem zavarja, jöhet velem, de akkor ne siettessen. Ha haladni akar, mehet apával, ha velem akar jönni, az lassú lesz.
Nem zavarta. Azt mondta, jön velem, megvár. Mondom, akkor legyen így. Ketten szépen letotyogtunk :D közben jót beszélgettünk.

Délután lezabáltattuk Julist.

Hazaértünk, ebédeltünk gyorsan, aztán húzás aludni. Kicsit csúszott a nap, de nem paráztunk ezen. Délután, mikor mindenki magához tért, már nem indultunk el megint, a szálláson maradtunk, a gyerekek játszottak, mi elvoltunk. Kihoztuk a sós mogyorót, amit Julis úgy evett, mintha három hete nem evett volna. Mondtuk, hogy nyugi, ez csak egy kis rágcsi, lesz vacsora is… de egyszerűen még lelni sem akart, ott állt az asztalnál kapdosta be a mogyorókat, egyiket a másik után, csak, hogy neki jusson még. Mondtuk neki, hogy nyugi, van még, meg egyébként most ez csak egy kis finomság, ennek élvezni kell az ízét, tegyél magad elé az asztalra egy kicsit, beveszel a szádba egyet, összerágod, lenyeled, jöhet a másik… Nem, ette, ette, mintha soha többet nem ehetne. Mondtam neki, hogy jöjjön velem… Megmutattam neki, hogy van egy csomó kajánk, nem fog éhen halni. Megmutattam neki, itt van majdnem 1 kg kenyér, három zsemle, maradék kenyér… Tészta, pörkölt, egy kis pacal is. Egy nagy tál paprika, paradicsom, rakat felvágott, szalonna, kolbász, vajkrém, gyümölcsjoghurt, barack, sajt. De itt van még mogyoró, egy zacskó nápolyi. Mit szeretne? Éhes? Akkor egyen. Viszem ki. Tálcára pakoltam csaknem mindent és kivittem… mondom itt van, egyél, mind a tied. Annyira félsz mindig, hogy éhen maradsz, egyél… Szó szerint mindent evett, egyiket a másik után. Amit fent felsoroltam, a hidegekből csak a szalonnát nem ette, minden mást két pofára… Mi Bernáttal csak ámulva néztük, hogy ez a gyerek egy feneketlen bendő, de úgy voltam vele, hogy most egyen, ha kell rosszullétig, hogy legalább egyszer szó szerint fizikálisan érezze meg, hogy annyi töménytelen kaja van, hogy ha akarná, sem tudná az összeset megenni, bőven jut neki. Evőkanállal ette a vajkrémet, kenyér nélkül a felvágottat, kolbászt, sajtot, a fél pohár gyümölcsjoghurtot, vagy két barackot, de közben ette a mogyorót… Mikor már azt mondta, hogy már nagyon tele van, fáj a hasa, mondtam Bernátnak, hogy hozza már ki a piskóta tallért, meg csokit, meg a dörmi kismackót. Még betolt kb egy balatonszeletnyi csokit, egy dörmit, amibe olyan lendülettel harapott bele, mintha reggel óta nem evett volna, majd egy piskóta tallért, de közben folyamatosan kérdezgettem, hogy felvágottat? Sajtot? egyen, van… Barackot? És néha rábólintott valamire, azt megette. Mikor már a piskóta tallér sem kellett, akkor láttuk, hogy oké tele van, csak abban reménykedtem, hogy nem az asztalra okád ki majd mindent. Elment Wc-re, mondom, az jó lesz, legalább tud még enni. Így is volt, visszaért, akkorra hozta ki Bernát a tányérokat, hogy akkor vacsora… Hát Ő már nem kér… - Hogyhogy? Hát még most fogunk vacsorázni… - Még piskóta tallért kérne. – Pattogatott kukoricát ne csináljak véletlenül? – De azt még szívesen enne…. Mondtam neki, hogy csak úgy lehet, ha normálisan vacsorázik.. Megevett még egy egész zsömlét vakrémmel, paprikával, minek utána már nem kért piskóta tallért, csak pattogatott kukoricát…

Én azt mondtam, hogy ha gonoszság, ha nem, remélem, hogy rendesen fájni fog a hasa, vagy legalább úgy megfosatja ez az egész, hogy megemlegeti… Egyszerűen rossz volt nézni, mi alig bírtunk vacsorázni ettől a látványtól. Egyszerűen nem tudom, hogy hogyan bizonyítsam be, hogy értessem meg vele, hogy nem kell állandóan azt lesnie, hogy jut-e elég, mert van. És számomra ez két éve döbbenet, és értetlenül állok ez előtt, hogy egy ilyen kisgyerek hogy lehet szó szerint állandóan éhes? És persze lehet ez a szeretetéhségnek is a következménye, de a kajával kapcsolatban is nagy gondok vannak, amit szintén nem értek, hiszen egy olyan háztartásból jött, ahol töménytelen mennyiségű kaja volt mindig és elvileg annyit ehetett, amennyit csak akart.

Na mindegy, ez is még egy megfejtendő kérdés, mert az biztos, hogy nem lesz az jó irány, hogy mindig annyit zabál, amennyit lát… Én tudom, mekkora gond ez, ha az ember elhízik, nem kell, hogy Julis is ezzel küzdjön.

Egyébként Julis azóta is full jól van, azon kívül, hogy kétszer elment wc-re, semmi baja nincs, nem hányt, nem ment a hasa, és még csak rosszul sem volt, csak talán pár percre.  

Az utolsó esténk jól telt, a gyerekek a kádban fürödtek, jó sokáig játszottak a vízben, aztán még itt az ágyon vicceskedtünk csiklandoztuk őket, jó hangulat volt.

Holnap reggel kelés, pakolás, 10-re jön a tulaj, fizetünk, aztán húzunk, mint a vadlibák.