2024.08.25.
Bianka
Most még hétvége van… Hála Istennek! Én agyilag vagyok teljesen KO. A gyerekek
nem voltak rosszak a héten, de kb mostanra érzem úgy az egész nyáriszünettel
együtt, hogy na most már mehetnének végre oviba. Jó volt ez, meg minden, de ma
pl nagyon szerettem volna egy kis csöndet, mert a héten nem sok volt belőle,
csak kb, mikor aludtak. És ugye sok új ismeret, sok új infó,kérdeznek,
válaszolni kell, ha ügyesek, dicsérni kell, ha hülyeséget csinálnak, irányítani
kell, de a lényeg, hogy a figyelmünk folyamatosan rajtuk volt, hol Bernáté, hol
az enyém. Nekem már most kellene egy kis idő nélkülük. Várom az ovikezdést.
És közben pedig rohamosan száguldunk a naphoz, amikor
megismertük személyesen őket.
Szeptember 1. volt az a nap, amikor elindultunk 2 évvel ezelőtt életünk
legnagyobb kalandjára. Most én is azt érzem, hogy ezzel az évfordulóval
lezárunk valamit. Talán ez a nyári szünet volt az, ami a kapcsolódásunkban
rátette az i-re a pontot, de most én is azt érzem (annak ellenére, hogy a mai
napon nagyon nem tudtam kapcsolódni) hogy most a kör bezárult.
Az egyenleg, ahogy én látom, hogy legjobban Jancsi és Bernát
van már a helyén, aztán Julis és végül én. Ha lehet ezt egyáltalán szintekkel
mérni. Bernát már – ahogy én látom – már ott van, ahol egy vérszerinti apa is
lenne. Gondoskodik, szeret, dühe nem tart sokáig, nem tud hosszan haragudni a
gyerekeire, és mindig van a tarsolyában valami finomság, amivel kedveskedik
nekik.
Jancsi, mikor ideért, kb a világát nem tudta, azóta a fiunk
lett javából, teljesen jól kapcsolódik mindenkihez, és azt gondolom, magával is
tisztában van. (már amennyire ez 4 évesen szokás)
Julis néha magával is harcol, meg sokszor velem is. Apával
már jól kapcsolódik, és velem is egyre jobban,de nekünk sok harcunk van még,
amit én az én számlámra írok. És ez nem az a fajta bűnbak keresés, hogy csak
magamban keresem a hibát, hanem tényleg azt látom, hogy amikor nem tudunk
kapcsolódni, akkor én nem tudok kapcsolódni és nem Julis. Szóval nem rajta
múlik.
És a sor végén vagyok én. Még nem vagyok 100%-on, még van
bennem mindig ellenállás. Engem egy vita után nem lehet megvenni egy „szeretlek,
anya”-val. Az én dühöm még nem olyan gyorsan illan el, mint Bernáté. De már
nagyon sokat haladtam előre. Ez a szint, ahol most vagyok, egy álom, sőt egy
Mennyország lett volna, ha nekem két éve szeptember 1-jén azt mondja valaki,
hogy nyugi, leszel Te még ennyivel beljebb… Azt hiszem, bőgtem volna a
boldogságtól, hogy van remény.
Szóval nem aggódom, rendben vagyok és még jobban rendben leszek. Nagyon sok van
mögöttem, az elmúlt két évben hihetetlen sokat fejlődtem magamhoz képest, és ez
nem volt sétagalopp. Azt gondolom, a nehezén túl vagyok, ami ezután jön, az sem
lesz könnyű, de hát a gyereknevelés soha nem az, de azt, amit kellett,
megküzdöttük/tem, ami még az örökbefogadással kapcsolatosan rám vár, azt inkább
már egy fokkal finomabb csiszolópapírhoz hasonlítanám. Sok munkám van még
magamon, de haladok.
Annak, hogy ez a két év most lezárul, az is egy jele, hogy
azt érzem, most már senkinek semmi köze ahhoz, hogy a gyerekek
örökbefogadottak. Az új oviban a vezetőnek elmondtam, hogy tudja, mert még
vannak ugye ezek a szintlépéses körök, főleg Julisnál, ahol jól jöhet ez az
infó, ha tudjuk hova tenni a furcsaságokat. De szülőknek már nem szeretném
mondani. Az új ovi ugye új ismerősöket is hoz majd, akiket nyilván majd
felveszek Facebookon, ezért pl a legtöbb gyerekes posztot visszavettem úgy,
hogy csak én lássam, azokat főleg, ahol bármi utalás is van arra, hogy nekünk
az örökbefogadáshoz lehet közünk. Örökbefogadós csoportokból is visszavettem a
posztok láthatóságát, szóval már ott sem köthetők hozzám ilyen bejegyzések. Aki
eddig tudta, az jól van így, aki eddig nem tudta, az már a boldog
tudatlanságban fog tovább élni :D
Bernát
Hol kezdjem, én is titkolnám az emberek elől ezt a témát, és nem azért, mert
szégyellem, hanem megtanultuk, hogy az emberi butaság és gonoszság határtalan.
Az nem kifogás, hogy azért verekszik a gyerek, mert hányatott sorsuk volt és
örökbe fogadták őket. Verekszik, meg kell nevelni, és pont! Majd idővel jönnek
a kérdések, és akkor lesznek válaszok és a lelkük különböző szinten kavarogni
fog, és majd akkor lesz ennek hatása az ovira, de inkább az iskolára. Már itt
az oviban jött már úgy kisgyerek, hogy a buta szülei elkezdtek rólunk beszélni,
és a gyereknek az jött le, hogy a gyerekemnek azt mondta, hogy ő nem is a te
anyád… Egy kis gyerek magától ilyeneket ki se tud találni, tehát hallotta, vagy
beszéltek róla, és hát a szülők értelmi szintje valószínűleg a béka segge alatt
van és ennyit sikerült ebből leszűrni, hogy ő nem az anyukája…
No de ezért nem kell ezt híresztelni.
A gyerekek megérkezésével jött egy csomó vásárlás, egy csomó felújítás, és egy
csomó új élmény, ami a vágyaimat és a terveimet kisütötte, mert hát erre
vágytunk a legjobban.
És most veszem észre magamon pl., hogy nézegetem az elektromos rollereket,
amikre igazából semmi szükségem, mert nincs rá időm, nincs rá lehetőségem, hogy
használjam, mert vagy dolgozom és akkor kocsival kell mennem, vagy a
gyerekekkel vagyok, és akkor együtt megyünk. Esetleg ha biciklizni mennénk,
akkor tudnám használni, de őszintén most mit bohóckodok egy vackon, mikor van
biciklim és azzal vígan elvagyok…
De az érzés megvan, vágyok rá, de vizsgálgatva önmagam, lehet hogy csak a
vásárlás része izgat, látom, hogy boldog boldogtalannak ez van, és nekem is
kell. Értelme, haszna semmi, csak kell, miközben én nem szeretek beállni a
sorba, nem vagyok követő, nem kell az, ami mindenkinek van. Egyedi vagyok és
erre is törekszem, ha reálisan nézem, van egy Simsonom, van egy Skoda 105-öm,
egy Camping biciklim, egy sárga Babettám, ezek mind egyedi és antik darabok.
Ezek extrák, tudom, egy Porsche 911 sokkal egyedibb és sokkal extrább, de csóró
vagyok, nekem csak erre fussa!
No vissza a kölkökre.
Én úgy látom, hogy két év alatt kialakítottuk a szabályokat, kineveltük a hibák
jó részét, és összeszoktunk, kiismertük egymást. Véresen kemény volt ez az út,
de megvagyunk. Biztos jönnek még kihívások, mivel a gyereknevelés csak ebből
áll, és biztos, hogy lesz még sírás az örökbefogadás miatt is. De egyben bízok,
hogy a gyerekeimet úgy sikerül nevelni, hogy értelmes okos gyerekek lesznek,
akik nyitottak a világra és boldogok lesznek!
És most szeretnék bocsánatot kérni a gyerekeimtől, sajnos
nem tudom, hogy kell jól nevelni egy gyereket és a legjobb tudásom szerint is
biztos követünk el hibákat. De ezek a hibák csak 10 év múlva derülnek ki, hogy
hibák-e, és hogy mekkorák. Addig csak tapogatózunk.
A kedvenc mondásom amit itt is írtam már: Mindenki a legjobb tudása szerint
rontja el a gyereke nevelését!
Remélem, hogy én csak kicsit.
Egyedül mások visszajelzése, vagy a saját rossz példája ad némi támpontot, hogy
az én gyerekemet négy évesen nem kell etetgetni, tudnak köszönni, normálisan
viselkedni, míg mások alap dolgokkal küzdenek. Más a nyolc-tíz éves gyerekénél
jön rá azokra a dolgokra, amikre mi már rájöttünk… Én erdőbe vittem a
gyerekeket túrázni, más külföldre viszi az övét, kiállításokat, meg múzeumokat nézni
és meglepődik, hogy a gyereket nem érdekli. Az én gyerekeim napközben, ha
tehetik, kimennek, míg mások gyerekei bent ülnek és játszanak a géppel vagy
tévét néznek.
Az én gyerekeim tisztán és érthetően beszélnek, míg másoké pösze és érthetetlen.
És bár ez nem verseny, de azért látszanak a különbségek.
Bianka
Itt jegyezném meg, hogy ez valóban nem verseny, de így két
év után már van mire, hova visszatekinteni. Annak idején, a gyerekek előtt
gyakran kellett visszafognunk magunkat, ha valami véleményünk volt, ha meg
véletlenül szóba került, hogy mi hogy csinálnánk, elég sokszor kaptuk meg, hogy
mit okoskodunk? nincs is gyerekünk! Majd ha lesz, akkor térjünk erre vissza,
majd akkor legyél okos!
Nekünk volt egy elképzelésünk. Gyakran láttuk a nevelési módszereket a
környezetünkben, amiket mindig megbeszéltünk, hogy mi mit csinálnánk, és nagyon
örülök annak, hogy mi tartottuk is magunkat ehhez. Régimódi nevelési irány a
miénk, ötvözve az újabb kori ismeretekkel, módszerekkel, vagyis a régimódi
szigorúságot próbáljuk egy kedvesebb meder beterelni, vagyis ha nem tetszik
valami, akkor nem a nadrágszíjat kapjuk elő, de a szigorúság megvan.
A nevelési módszereket tekintve tényleg mindenki úgy
csinálja, ahogy akarja, de előbb utóbb mindenki rájön, hogy bejött-e a dolog,
vagy sem.
Nekem is van egy elvem, amit én tapasztaltam meg. Az életnek vannak szabályai,
és ezt mindenkinek meg kell tanulnia. Vagy megtanulja a kezdetekkor a
szüleitől, vagy az élet tanítja meg, de az sokkal fájdalmasabb.
Én sem tudom, hogy az a nevelés, amit mi alkalmazunk,
biztosan a legjobb-e… Sőt, inkább azt mondom, tuti lehetne jobban csinálni, de
az biztos, hogy mindketten a legjobb tudásunk szerint csináljuk, amit
csinálunk, és bízunk abban, hogy az eredmény jó lesz.
Bernát
Egyre több a tervem a gyerekekkel, és egyre nagyobbak, mindig azt keresem, hogy
az ő szintjükön mi az ami érdekes, és próbálok mindent megadni nekik. Szigorúan
fogom őket, és nem tűröm a tiszteletlenséget, és bízok benne, hogy generációjuk
kiemelkedő tagjai lesznek.