2024.08.31.
Bianka
Na azért akad mesélnivaló, amikről úgy gondolom, érdemes
leírni.
Egyrészt a nyár utolsó napját tapostuk ma. Holnap szeptember
1. Ami egyrészt a sulikezdést is jelenti, másrészt annak az évfordulója, hogy
elindultunk megismerkedni a gyerekeinkkel. Azt beszéltük Bernáttal, hogy ebből
a szempontból ez az évforduló nem biztos, hogy a legjobb időzítés, mert idővel,
amikor majd a gyerekek fejében összeáll a kép, hogy ez az egész örökbefogadásos
mizéria mi is és hogy is volt, és miért és ki, hogy mit csinált, vagy épp mit
nem csinált, az akaratlanul egy trauma lesz. Ebből a szempontból ez érdekes és
egyben szomorú, hogy az örökbefogadás évfordulója az sok gyereknél, sok
felnőttnél egy kellemes évforduló és kellemes emlék, hogy egy család lettek, de
sokaknál ez egy trauma is egyben minden évben, mert arra emlékezteti őket, hogy
valakinek nem kellettek.
Én csak hasonló és kisebb élményt éltem át, egy exemmel
kapcsolatosan, amikor szakításunk után pár évvel Ő is összejött valakivel és
azzal a lánnyal annyira kedves és figyelmes volt, amilyen velem soha… Annak
ellenére, hogy akkor már én is boldog kapcsolatban voltam, végtelenül fájt az a
felismerés, hogy én soha nem voltam ennyire fontos neki,engem soha nem
szeretett ennyire. Napokig sírtam emiatt és sok idő volt, mire a lelkemben
helyre tettem ezt. Ma már ez nem érdekes. Boldog házasságban élek. Ha eszembe
jut ez az eset, akkor persze fájdalmas emék, de már nem foglalkozom ezzel.
Ez persze sokkal enyhébb trauma, mint az, hogy a szüleimnek nem kellek, viszont
azt gondolom, hogy a méretkülönbségtől függetlenül mindkettő egy veszteség, egy
trauma, amit lehet valahogy kezelni és a megfelelő helyre tenni. És ha azt már
egyszer helyre tettük, akkor utána meg nem mindegy, min van a fókusz: azon,
hogy én nem kellettem, vagy azon, hogy most már minden oké és most már sokkal
jobb. De ezt majd nyilván később tudjuk meg, amikor ez majd kezd aktuálissá
válni.
Bernát szerint a szeptember a sulikezdés egyébként is egy trauma, főleg, ha
suliváltás, vagy valami új dolog van, és akkor még ez ez az örökbefogadásos dolog
is bejátszik.
Szerintem a sulikezdést sem kell traumaként kezelni, sok gyerek szereti a
sulit, szereti az osztálytársait, várja a találkozást velük. Mi éppen nem ezek
közé tartoztunk Bernáttal. Bernát rossz tanuló volt és elég jó, de mindketten
rühelltünk suliba járni, én az osztálytársaimtól sem voltam különösképpen hasra
esve, szóval én soha nem vártam a szeptembert. De ez nem törvényszerű. Vannak
dolgok, amik nekünk nem voltak jók, de a gyerekeinknél ezt megjavíthatjuk. És
most nem arra gondolok, hogy én nem lehettem balett táncos, akkor majd Julis az
lesz, ha akarja, ha nem… Ellenben tehetek azért, hogy a sulit szeressék, várják
a szeptembert és ne legyen nekik trauma az évkezdés.
Nagy áttörések
A gyerekek hónapról hónapra elég nagyokat fejlődnek. Most pl
egyre jobban látszik náluk az egy év korkülönbség, Julis már egy kicsit
nyugodtabb, higgadtabb, szabálykövető lett sok mindenben, míg Jancsin látszik,
hogy még csak 4 és fél éves. De mindkettejükkel egyre jobban lehet
kommunikálni, egyre több mindent megértenek.
Tegnap Julis az egyik kulacstöltésnél kivette a kulacsa
szívószálát és beledugta a lefolyóba. Majd feltöltötte a kulacsát és
méltatlankodva jött ki, hogy nincs meg a szívószála. Azt mondta, kint van,
mondtam neki, hogy oké, akkor keress meg kint. Hülyére vett (legalábbis
próbált), meg aztán Bernátot is, Ő is égen-földön kereste, de nem volt meg,
pedig megnézte a lefolyót is. (onnan vélhetően kieshetett, mikor elsőre nézte.)
Eltelt pár óra, mikor Julis az ebéd után rákezdett, hogy hol a szívószála, mire
mondtam neki, hogy én tudom, hol van… Mint a jóféle nyomozók, egyre jobban
sarokba szorítottam, míg nem maradt más választása, minthogy bevallja az
igazságot. Nem vesztem vele össze, viszont mondtam neki, hogy mehet apától
bocsánatot kérni, hogy hazudott neki…
Délután többször is kérdezte, hogy honnan tudtam, hogy hol
van a szívószál? Hirtelen nem tudtam mit mondani, mert a legegyszerűbb válasz
az, hogy „mert már ismerlek, mint a rosszpénzt” a másik része meg az,hogy
szerintem elég jó nyomozó vagyok és figyelek a részletekre. Szóval mondtam
neki, hogy majd ha nagyobb lesz, majd lesz egy érdekes sorozat, a Sherlock
Holmes, aki egy nagyon jó nyomozó… na Sherlock hozzám képest kutyafüle…
Még ma is szóba került az eset és ezzel együtt az, hogy
ezzel megbántott minket… Mire a válasza az volt, hogy de ma nem… Mondtam neki,
hogy ez nem ennyire egyszerű. A dolgokat nem lehet így eltörölni, hogy
csettintek egyet és volt-nincs. Bántó az, hogy hazudik nekünk, rossz az, hogy
szart kavar. Odaadtam neki egy friss, szép szalvétát. Mondtam, hogy gyűrje
össze nagyon. Komolyan vette a feladatot, vicsorgott, szinte beletorzult a
feje, ahogy gyűrte. Akkor mondtam neki hogy oké, most simogassa ki szépen…
megtette. Ekkor odatettem a gyűrt mellé egy másik, újat. Kérdeztem, látja-e a
különbséget? Bólintott. Mi a különbség? – Az, hogy ez gyűrött. – Hát simogasd
ki akkor… (simítgatja) Na most? Így már
ugyanolyan? - Nem. Még mindig gyűrött. –
Hát akkor simítsd ki. (simogatja) Most már oké? Sima lett teljesen? - Nem.
És akkor elmondtam neki, hogy ilyen az, amikor hazudik, azzal megbánt minket és
így meggyűri a lelkünket. Meg tudjuk utána beszélni, de amit bántást egyszer
megcsinált, azt nem vonhatja vissza.
Elgondolkodott rajta, majd megkérdezte: az én lelkem is ilyen? – Igen, a Te
lelkeden is van már gyűrődés, mert amikor az oviban valaki bánt, büntit kapsz,
vagy mi vitatkozunk, leszidlak, vagy mást kell csinálnod, mint amit szeretnél,
az téged akkor bánt és ez gyűrődéseket okoz.
Ezek után még megbeszéltük azt is, hogy nem lenne egyszerűbb
néha csak szimplán kérdezni?
Hogy apa? Hova megy a víz a lefolyóból? Megnézhetem, mi van alatta?
És apa szerintem lenne olyan jófej, hogy még szét is szedi, hogy megnézd. És
akkor nem kellene butaságot csinálni, hazudozni, meg hülyét csinálni
mindenkiből, + tönkretenni egy új kulacsot, amit még egy hónapja sincs, hogy
kaptak.
Egyik szemem sír, a másik nevet.
Nem örülök a vitáknak itthon. Nem örülök, mikor áll a bál,
ha fel kell emelnem a hangom. Különösen rosszul érint, amikor Bernátot
idegesítjük fel ezzel. Isten látja lelkem, minden alkalommal próbálok a
végletekig türelmes lenni és szépen beszélni, de Julisnak mintha egy drog lenne
az, hogy engem felcsesz, addig addig húzza a dolgot, míg rá nem csattanok, és
akkor vége, odavan a béke, hiába volt kis kedvesség, kávéka, meg minden, megy a
levesbe az egész jó hangulat. És ki rontotta el? Én. Na ilyenkor mennék
világgá. Eljátszom a gondolattal, hogy mennyire egyszerűbb lenne az élet
nélkülem. Akkor úgy civakodnának, ahogy akarnak, azt vennének fel, amit
akarnak. Mert mindig miből áll a bál? Julis keres magának ruhát. Persze
majdhogynem az ünneplőt venné fel sarazni, amit ugye nem hagyok, mert majd a
városba, oviba, vagy a dokihoz is kellene menni valamiben és ha mindent
kiszakítanak, összekoszolnak, leesznek, akkor azt nehéz lesz… de a családból ez
kb csak engem érdekel. De aztán mikor majd menni kell oviba és nincs egy normális
ruhája a gyereknek, akkor az is az én hibám lesz. És akkor nyilván ezekért
szólok, de az is baj, hogy mit basztatom a gyereket állandóan. De egyszerűen
már nem tudom úgy eldugni a ruháit, hogy ne a legjobbakat dúrja elő valahonnan.
Nem szeretem, hogy mindenért én vagyok a bűnbak. Ebből azért rendesen elegem
van.
Na és akkor itt jön az egyik szemem sír, a másik nevet… Hogy
persze a gyerekek minden nap minden percében hozzák a formájukat és van, hogy
Bernátnak is már eldurran az agya. Van, hogy Bernát is beelégel, hogy már neki
is csak az a válasza, hogy menjél már kifelé!!!!!
És nem örülök annak, ha a gyerekek szidva vannak, de annak igen, mikor Bernát
is megtapasztal pár ilyet. És nem vagyok sajnos annyira genyó, mint amennyire
néha szeretnék, de ilyenkor úgy megkérdezném, hogy mit basztatod már azt a
gyereket? Vagy legalább azt, hogy látod már??? Érzékeled? Hogy nem én vagyok mindig a
sárkány? Hanem egyszerűen a végletekig húzzák és nem nyugszanak, amíg az ember
szépen beszél.
Péntek délután/ este Julis keresztszülei voltak nálunk,
tárcsán sütöttünk pár finomságot. A gyerekek is nagyon készültek a bulira, és
nagyon jól is sikerült. A keresztszülők, akiket most nevezzünk most Frédinek és
Vilmának, nagyon szeretik a gyerekeket és már nagyobb dózist is kaptak ugye,
mert hát a nyaralásunk egy részét együtt töltöttük.
Kicsit megnyugtató volt, ahogy Vilma összefoglalta, hogy na… azért már érti, hogy
Julissal azért nem egyszerű az élet. És ott mindannyian olyan jól bólogattunk.
És mindannyian egyetértettünk, hogy nem úgy van bedrótozva, ahogy mások, ez
tuti… De az is biztos, hogy az a szánalmasan rossz eredmény, amit a Pedagógiai
szakszolgálat adott, az meg nem igaz… Aki így tudja megkavarni a szart, aki
ilyen jól színészkedik, aki ilyen jól manipulál, mint Julis, az biztosan nem
70-es IQ-val rendelkezik. És, hogy Ő egy okos, értelmes, gyorsan tanuló gyerek,
aki végtelenül kedves, bújós és segítőkész, aztán meg megeteti a kakáját
Zorával és nem szól rá, csak nézi, majd mikor leszidom, akkor utána még 20
percet ül a wc-ben, a földön, a büdösben, mert addig nem húzza le a wc-t. És
akkor ezt meg hova teszed? És amikor a szakszolgálatnál a pszichológus kérdi,
hogy miért kértük a vizsgálatot? …. Én meg ott állok, hogy hát….. mert….. olyan
fura…. és persze ott aztán meg tudta fogalmazni, csak tényleg nehéz Julist
összefoglalni pár mondatban. :D
Viszont azt is megbeszéltük, hogy ugye Ő most sok
információt pótol. Ezért is a sok megfigyelése, látszólagos bambulása, miközben
ki tudja, mik mennek az agyában? És az pedig, hogy fura dolgai vannak, az
egyébként nem feltétlenül rossz, csak mi nem tudunk vele sokszor mit kezdeni és
összességében az, hogy néha máshogy jár az agya, az lehet, hogy pont jó lesz
valamire később, lehet, hogy pont ettől lesz valamiben jobb, mint mások. Ki
tudja?
Vekerdy szerint az a jó, ha abban segítjük a gyereket, hogy önmaga legyen
És milyen nehéz ezt úgy, hogy közben azért megfeleljen egy társadalmi normának,
maradjon ugye életben, tanuljon meg mindent, amit kell, de azért legyen
teljesen önmaga :D
Élethelyzet.
Jancsival mentünk ketten, elöl ült. Kérdezte, hogy ilyenkor
az a feladata, hogy figyelje az utat? – Igen, aki az anyósülésen ül annak is
figyelnie kell. – Miért? – Hogy segíts a vezetőnek, hátha Te észreveszel
valamit, amit én nem. – Mit? – Hát… Pl most itt megyünk az erdő mellett és mi
van, ha kiugrik egy őz? – Milyen győz?
:D