2024.09.28.
Bianka
Visszatértem az élők sorába.
Nagyon jó volt a 4 nap, nagyon sokat tanultam.
Készülök egy külön bejegyzésre, ahol kicsit részletesebben írok a miértekről és
a hogyanokról, de a lényeg, hogy most egy életmódváltási programban voltam bent
a kórházban, ahol egy komplett orvosi csapat segített abban, hogy az új irányt
jól vegyem fel. Most egy csomó okos eszközzel felszerelve és sok jó tanáccsal
ellátva jöttem haza :)
Nekem jól esett a csend, meg az, hogy tudtam végre kicsit
magamra figyelni. Ezt tanulnom kell egyébként is, ezért is volt jó ez a négy
nap.
Pénteken már én vittem a gyerekeket és én is mentem értük,
fejest ugrottam megint a gyerekezésbe. Délután már volt is egy kis fennakadás,
mert Julis nem tudott elköszönni az óvónénijétől, ami szerintem nagyon rosszul
esett neki és onnantól minden baj volt…. Azt az egyet tudtam, hogy ez a
nyávogós hisztizős vonal nem lesz jó, mert túl hosszú még a délután. Kérdeztem
tőle, hogy mi az oka a rossz kedvének? Nem akartam bunkó lenni, sőt, épp
ellenkezőleg, pont hogy vígasztaló, jó anya akartam lenni, aki felismeri a
nyávogás és csapkolódás mögött a csalódottságot. A válasza az volt, hogy nem
akar hazamenni, és mivel jó idő volt, kifejezetten meleg, déli szél fújt, úgy
voltam vele, hogy miért is ne? Ki tudja, meddig tart még ez a jó idő?
Kimentünk hát a dédimamáékhoz közeli játszóra, szóltam mamának is, hogy ha
gondolja,szaladjon ki.
Azonnal meg is ajándékozta a gyerekeket egy kis csokival, majd szívbajt
kaptam,mikor a tábla milkát kibontva egy az egyben kettétörte a csokit és a fél
táblát Julis kezébe adta…
Nem sajnálom, és nem is kértem volna, de fél tábla csokit?????? Ne már….
A szombatunk dolgozós volt, nekem is, és Bernátnak is
rendesen az lett, így ma egyedül voltam a gyerekekkel. A nap nagy részében béke
volt, a gyerekek sokat játszottak kint, még esőben is kint voltak a kis
esernyőikkel, aztán még az utcára is kimentünk tócsázni. Persze kb egy perc
alatt sz@rrá áztak, így nem sokkal utána be kellett jönnünk átöltözni, nehogy
megfázzanak, de az élmény megmaradt.
Én bent tettem vettem, kaját csináltam, dolgoztam, kicsit rendezgettem a házat.
Estére lett már sok, beszorultunk az eső miatt és a két gyerek egyfolytában
őrjöngött, vihogott, ilyenkor valami eszement játék megy, nagyon sokat
nevetnek, de állandóan azt várom, mikor ütik, rúgják, nyomják meg egymást úgy,
hogy sírni kezd valamelyik. Minden nevetésüket úgy hallom, mintha félig sírás
lenne, mintha csak egy hajszál választaná el a kettőt. Néha szoktam szólni,
hogy elég lesz, mert ennek sírás a vége, de nem akarok mindig vészmadár lenni,
és most még elég fáradt is voltam ahhoz, hogy beleokoskodjak a dolgukba,
ráadásul nem nagyon tudtam mit kitalálni helyette, szóval elég szemét dolog
lett volna leállítani őket. Így is szerintem tök nagy dolog, hogy ilyen kis
helyen ilyen jól elvannak, de ezzel együtt egyre égetőbbnek érzem az előtér
befejezését, hogy az huzatmentes és fűthető legyen, hogy vagy ők, vagy én, de
valaki ki tudjon menni oda, mert ez a terület kicsi lesz télre ennyiünknek.
Tegnap előkészítettem két matricázós feladatos albumot,
azzal szórakoztunk ma. A jó viselkedéshez kötöttem, hogy aki normálisan
viselkedik (nem kiabál, nem kell állandóan rászólni, stb) az a következő
alkalommal matricázhat. Az egyik matricázós alkalom reggeli után volt, melyből
Julis kimaradt, mert túl sok nézeteltérésünk volt. De megmutattam neki, mit
veszít, ha nem viselkedik jól, így ez elég jól motiválta. A következő
matricázós alkalom az ebéd előtt volt, ezt meg is beszéltük az előző végén, fontosnak
tartottam, hogy belátható időn belül legyen a következő alkalom. Azt mindkettő
nyerte, be is ragasztgatták a feladatokhoz illő matricákat. Több viszont nem
volt ma, mert nem sikerült úgy viselkedni, még kettőt terveztem, de nem jött
össze. Ahogy az olvasós esti mese is csak félig, mert minden más érdekesebb
volt, így abbahagytam. Persze utána már ment a csérogás, hogy akarnak mesét,
majd holnap újrapróbáljuk :)