2024.10.17.

Bianka

Julis beteg… folytassam?

Hétfőre túltettem magam ezen, kénytelen voltam felismerni, hogy hiába hadakozom, a gyerek akkor is itthon marad és vagy megpróbálok valami hasznosat csinálni így is, vagy az egész napunk feszültségben telik és mehet a levesbe.
Csináltunk pár értelmes dolgot, pl megcsináltuk a csirkék udvarát. Hiányos volt a kerítés, mert ott voltak a lomok, meg a paradicsomok, de mindezek a kutyákat sem akadályozzák meg a bejárásban és a csirkék is rendszeresen kiszökdöstek, nem tudván, hogy az életük egy hajszálon függ. Ezt megelégeltem és Julissal megcsináltuk a kerítést atombiztosra.

Kedden főztünk és tornáztunk együtt, meg aztán feladatoztunk, matricáztunk, szóval egész jól telt a nap.

Szerda

Írhatnékom van, mert reggel óta huszadjára szívom fel magam, hogy lenyugodjak.
Julis mestere annak,  hogy szabotálja saját magát, hogy keresztbetegyen akkor is, ha nem akar, hogy egy puszta kérdése is armageddonná fajuljon. Nem tudom, hogy önmagában is ilyen és erre egy idő után mindenki így reagálna, vagy csak én vagyok ennyire kiélezve rá és még keresnem kell a mélyben rejlő sérelmeimet, amik miatt néha olyan dühös tudok lenni rá, hogy olyat még….

Reggel – mikor már negyedjére húzott fel és már akkor írhatnékom volt – azon gondoltam, hogy ha most írok, akkor megint panaszkodni fogok. Elmesélem, mit baromkodik és keresem az igazam. És akkor megint lesz egy panaszos bejegyzés, ami után lehet azt mondani, hogy „már nem olvasom a blogot, mert túl sok a panasz”. Igen kaptunk ilyet, nem is egyet. Nem tudok ezekkel mit kezdeni. Amikor a napom 90%-a azzal megy el, hogy az ordítás határán vagyok és kínkeservesen kapargatom össze azt a 10% jót, ami esetleg a napban volt, akkor nem fogom csak azt a 10% jót írni, mert 1., azt ígértük, kendőzetlenül írunk, 2., nem azért írjuk a blogot, hogy a kis kedves, vicces, cuki sztorijainkkal simogassuk mindenkinek a lelkét. Ez kérem, a véres valóság.
És persze, lehet azt mondani, hogy nem mindegy, mire fókuszálunk…. csak amikor van egy pici jó és a többi szar, akkor nagyon nehéz azon a pici jón örömködni, miközben a meleg szarban tocsogok.

A másik, ami miatt a rosszról többet írunk, az, hogy mi ebben a blogban ventillálunk is. Ezt nem én találtam ki, érezzük is a jótékony hatását és több pszichológus is egyből ezt vágta rá, hogy ezzel mi úgymond gyógyítottuk magunkat.
A jót nem kell annyit ventillálni, azt meg kell élni, örülni kell neki és elraktározni nehezebb időkre. A rosszat jobban kell ventillálni. Attól meg akarunk szabadulni, és ha meg akarjuk javítani, akkor agyalni kell rajta, beszélni róla, hogy megoldást találjunk, hogy máskor ne forduljon elő.

Szerdán még elég sok vitánk volt, de nagyon igyekeztem, hogy ne boruljak ki. Julis nem érzi, hol a határ, és ráadásul van néhány dolog, amit direkt nem csinál úgy, ahogy kérem, és vannak dolgok, amik egyszerűen szerencsétlenül jönnek ki. Akkor kérdez, oda nyúl, ahova nagyon nem kellene, és néha erre felcsattanok. A kettő közül az utóbbi helyzeteket és felcsattanásokat sajnálom, mert azok a helyzetek olyan miatt vannak, amiket nem tud még, de attól még idegesítő, és néha nagyon rosszul jönnek ki, de mivel nem tudja, nem kellene felcsattanni rajta, vagy legalábbis nem ennyire.

Végül eltelt a szerda, este még volt is egy kis helyzetpoén, amin a gyerekekkel jót nevettünk, de most végre Julis volt a poén központja és miatta mosolyogtam jót. Talán ez alapozta meg a csütörtököt.  

Másnapra már kicsit rendeződött a dolog. Jobb lett a hangulat is. Mindig azt érzem, hogy amikor van egy mélypont, amit átvészelünk nagyobb háború nélkül (nem ordítok, és nincs bünti) akkor valahogy eljut az agyáig, hogy ez így nem jó és másnapra jobban együtt tudunk működni, jobban igyekszik Ő is. Ez látszott a mai napon is. Végre volt egy kis nyugodtság.

Bernát

meg a drága kis faszom…

Ma tudod, dolgoztam, mivel az autónk a szerelőnél, ezért csak egy autónk van, így a melóból spuri haza átöltözni, és megmosdani, mert hát koszos paraszt vagyok… és rohanni a gyerekért az oviba, de ugye ma foci edzés van és az ovi után pont egy óra, szóval készültem. Gyereknek váltó ruha, váltó cipő, kulacs. Vittem, bár az edző azon kívül, hogy mikor kezdődik az edzés, semmit nem mondott.
Szóval rohanok a gyerekkel, fél helyett már negyedre ott vagyunk, hogy legyen idő átöltözni, meg minden. De zárva a bejárat, sehol senki, mondom, oké végülis negyed órával hamarabb jöttünk, várunk türelmesen. Kb. 20 fok volt, fújt a szél, de úgy voltam vele, hogy mozgunk, nem fázunk. Kérdezgettem az arrafelé ténfergő embereket, hogy mit tud az ovi fociról, de senki semmit.
Felhívtam az asszonyt, hogy tuti jó helyen állok-e, mert hát nagy ez a falu, sok sportcsarnok van ám a környéken, meg hát a dimenziók és az idősíkok, tehát lehet, hogy rossz helyen vagyok!
Már negyven van, csak egy anyuka volt itt a fiával, de ők se mondtak semmit.
Hívom az asszonyt, hogy valami nem stimmel! Ő hívja az edzőt, de nem veszi fel….
No nagy nehezen kiderült, hogy ez a nyomorult vakbél gyanúval fekszik a korházban, és hogy ő valami csoportba beírta, hogy nem lesz foglalkozás, csak mi abban a csoportban nem vagyunk benne, másnak meg nem szólt, se tanárnak, se takarítónak, szóval szoptam egy órát a semmiért, és ez van.
Ez már a második szopatásuk, az első a kurva szülői értekezlet volt, amit elnapoltak csak már nem szóltak a szülőknek…
Nyugodt ember vagyok, de még egy szopatás és pofozkodást rendezek!!!
Az egész délutánomat elszarták, és kurva mérges vagyok, és igen, értem, hogy szegény vakbél meg minden, de tegnap, mikor rá írtunk, hogy adjon tájékoztatást, hogy mit kell vinni, akkor nem írt semmit, csak, hogy 16:30 sportcsarnok! És ha akkor, mint jelentkezőt, felvesz a privát csoportjába, akkor nem bassza el a napom. A gyerek csalódottságáról már nem is beszélve. De azt meg ki nem szarja le, csak egy gyerek.
Na mára ennyi, nem panaszkodok tovább, tudom ezért kár volt írni…

Ma, amikor a gyerekekkel kivételesen beszélgettünk egy kicsit, akkor feljött, hogy (fogalmam sincs miről beszéltek) „amikor kis töpörtő voltam”, mondta Jancsi, és röhögtünk, hogy még mindig kis töpörödött törpicsek, de ez az ő szájából hallani, hogy amikor töpörtő voltam. J

Bianka

Ezt én mondtam neki, mert mostanában sokat beszélgetünk a régi dolgokról. Nem nagyon emlékeznek már, hogy mi volt Lilláéknál, Julis még csak-csak emlékszik pár dologra, de Jancsi szinte egyáltalán nem… Ma azt is megkérdezte, hogy Julis hamarabb jött-e ide hozzánk.
És egyik nap meséltem, hogy annyira kicsi volt még, hogy nem is beszélt még tisztán, a palacsinta helyett azt mondta, hogy paiscsat, a traktort meg úgy mondta, hogy tattors. Ez tetszett Jancsinak, jót nevetett rajta, és boldogan mesélte apának ezeket az új információkat. Akkor mondtam neki, hogy kis töpörtő volt még.
És Jancsi memóriája ilyen, hogy ha akkor visszakérdeztem volna, tuti nem tudta volna megmondani ezt,de így meg most beugrott neki és jót mulattunk rajta.

Bernát

Jancsival a kocsiban is beszélgettünk, mert hát ha már ott volt, akkor megszólítom, hátha jó fej…
Szóval kérdi, hogy ez a mi hazánk?, mármint az az út, ami mellett elmentünk? Mondom, ez az egész a mi hazánk, de amire te gondolsz, az a mi házunk felé lekanyarodó út, és ott a mi házunk.
És még ezt fejtegettem, amíg haza nem értünk.
Arról is beszélgettünk, hogy van egy buta bácsi a rádióban, akinek a neve Fas… vagyis Kuki, és hogy neki ez a neve, és, hogy annó találkoztunk vele az ismerkedésünkkor, de mivel apa nem nagy rajongója, ezért csak jól megbámultam a felesége seggét és nem is foglalkoztam velük tovább.
Már két éve, hogy a kölkökkel együtt toljuk a talicskát és mostanra azért mondhatom, hogy az én nevelésem. Igaz agresszív, és kicsit bunkó, de hát az apja is az :)
Néha még annyira kicsi, hogy nem tudja a kocsi ajtót egyedül kinyitni, de azért küzd. Hozzáteszem hogy erős is , mert hát 17 fekvőtámaszt nyom, és 70-et guggol, és futni is fut egy csomót, nem is lassan. Mint az apja! (5 fekvő, hát kb. 50 guggolás, és futni meg fusson, akit kergetnek, de én nem).
A munkám során lerakom a telefont valahova és anélkül szaladgálok, hogy ne legyen poros, vagy ne törjön el, és még így is megvan a hat-hét ezres lépés szám. Volt amikor vittem magammal, és megvolt a 11 ezer lépés, és ebben volt lépcső is. Ezt csak úgy dicsekvésből írom.

20:39 Apa ír, (mármint magyar, csak ír) Anya épp sztepp aerobikot nyom kint az előtérben, a kölkök meg már szuszognak. Családi idill. Anya nagyon ügyes, hogy tornázik, és bár nem publikus, de szépen fogy is!! Egy hős!!! A férfiak 40 körül kezdenek el megőrülni és elmennek futni, anyát is ez a láz kaphatta el, de én úgy érzem immunis vagyok rá! 😀
Családi idill, egy filmben volt, hogy vasárnap anya főzi az ebédet, a gyerekek játszanak, apa meg megy a fürdőbe borotválkozni, és viszi magával a sokol rádiót. No nem rég pont ez volt velem is, csak én a telefont vittem magammal és podcast-et hallgattam, (Kadarkai Endre a best)
Fura, hogy a történelem kis változássokkal, hogy ismétli önmagát.
Tegnap este egy óvatlan pillanatban felkaptam a konyhában Jancsit, és mint egy kismajmot elkezdtem forgatni, meg dobálni. Persze ő ezt élvezi is. Nagyokat nevetett, én csikiztem…
De azért a szemem sarkából láttam ám a lányt is, hogy ült az ágyán tetszet neki a játék, és ő is szeretett volna jönni, csak nem nagyon mer. Ő félősebb, de közben apának vécére is kellett menni, így félbeszakadt a móka. A vécéről kifele jövet meg volt valami sürgős dolgom a konyhában, ezért odamentem és így teljesen el lett felejtve Julis. Vagyis nem, mert utána egy óvatlan pillanatban őt is felkaptam! ( Csak jelzem, hogy tollpihécske lányom 35 kiló! ) Szóval felkaptam a pici lányom és finoman őt is fejre fordítottam, meg vissza és utána ringattam és ő is nevetett! :)
Imádom ezeket a pillanatokat!
Amikor Jancsival haza értünk, a lány már a kapuban állt és minket várt. Szaladt és kiabált, hogy nem nem, ne szálljak ki a kocsiból, majd ő nyitja. És amikor kinyitotta a kaput, ott állt ügyesen oldalt, és integetett, és vigyorgott. Ügyes és okos volt és cuki!!!
Csak néha, kicsit picsa! :D