2025.01.21.

Bianka

Izgalmasan indul a hétfő.

Jancsi beteges hétvégéje után egyértelmű volt, hogy Ő ma itthon marad. Apa vigyázott rá, így Julist vittem oviba. Vittem volna… Az első lépéseknél érzékeltem, hogy ónos eső esett, minden le van fagyva. Kiértünk a főútra, kb 300 m, majd ott a betonon csináltam egy fékpróbát kb 10 Km/h sebességgel és csúsztam 10 métert. És akkor a másik utcába befordultam és hazamentünk….
Julis is kicsit taknyos, ráfért egy nap.

Délelőtt pszichológushoz volt időpontom, Karika mamát ugrasztottam, hogy vigyázzon addig Jancsira, majd reggel szóltam neki, hogy Julisra is… Utána haza, Jancsi fejfájásra panaszkodott, nem is ebédelt, ment aludni. Julis megebédelt és Ő is durmolt egyet.
Ez ma nagyon kellett, mert ketten valami katasztrófák most. Épp annyira betegek, hogy értelmes dolgot nem lehet velük csinálni, pl nem ülhetünk neki társasjátékozni,hogy ott kis helyre összedugjuk a fejünket, de annyira meg nem betegek, hogy pihenjenek. Hamar sötétedik, ki már nem nagyon tudunk menni, de játszóházba sem, meg máshova sem, mert betegek. Filmet nem akarok indítani, hogy egész nap csak az agyuk zsibbadjon, így marad a baromkodás, amit valahogy elviselek, de eléggé idegesítő.

Jancsi egy játék gitárt kapott a hétvégén. Karika mamától kapta, közösen vettük, én választottam. Eredetileg egy igazi, húros gitárt akartunk, de én gitároztam korábban, sőt gyerekeket is tanítottam, és vért izzadtunk, hogy minél hamarabb tudjon valami olyat is csinálni a gitáron, ami neki is élvezhető, és sikerélményt jelent. Egyébként az eleje brutál unalmas, még úgy is, ha a zeneelmélet részébe nem is megyünk bele. Jó eséllyel csak prüntyögnek rajta ész nélkül. Ehelyett kapta Jancsi a játék gitárt, amin billentyűk vannak, dallamokat játszik. Hiányolom rajta azt a beállítást, hogy legalább egy teljes skála meglenne, hogy el tudjon rajta játszani egy alap dallamot. De azt csinálja, hogy dallamokat lehet váltani rajta, és ahogy nyomja le a gombokat, a megfelelő hangot játssza, bármelyik billentyűt is nyomja.
Most fekszik az ágyon, lábai feltéve a mosott ruhás tartóra, ahogy a cowboyok szokták az asztalra, épp csak a kalap hiányzik róla. Úgy játszik a gitáron, mint a nagyok. Én annyit kötöttem meg, hogy tessék normálisan tartani, normálisan nyomni a billentyűket, nem fektetve, mint egy zongorát.  
És akkor rátalál arra, hogy ha egy billentyűt nyom, akkor a világ végéig szól az az egy hang… Kicsit idegesítő, de azt látom ebben, hogy ez talán mindennél jobban meríti az elemet… Remélem, nem duracellt tett bele Bernát, hanem valami kínai vackot.

Julis meg szenved, képtelen elfoglalni magát. Nem érti, hogy Jancsi most jól elvan, hagyja már békén. Tele a polca játékokkal, de semmit nem vesz le, ül az ágyon és várja, mikor néz fel Jancsi a gitárból, hogy szóljon hozzá, hogy egy papírfecni-bankkártyával kifizethesse Jancsit. Próbálom mindenhogyan érzékeltetni vele, hogy Jancsi jól elvan, hagyja békén, Ő is foglalja el magát. Már nem tudom hanyadjára rászóltam, most vett le papírokat, vélhetően számlázni fog.

Jah! Ő a börtönben fog dolgozni és számlákat fog írni és számlákkal fog dolgozni. Ahogy hallgatom, felvázolt hirtelen 3-4 munkakört, ami a való életben még csak nem is súrolja egymást, de neki most szent meggyőződése ez. Hogy miért pont a börtön? Azt nem tudjuk, múltkor Bernát mutatott nekik börtönös videót, talán abból maradt meg neki valami.

Kedd

Azt reméltem, hogy mára mindenki megy a dolgára, a kölkök oviba, mi meg dolgozni.
Ehelyett… Jancsi még mindig nincs jól éjszaka is volt láza. Julis már nem kicsit fújja az orrát és estére nekem is fájt a fejem és lázam volt. Szóval Bernát van még talpon. Mára itthon maradt és fenntartja a rendet. Kényelmes módon indított egy hosszú egyveleget a Pattson és Findus meséből. Nem tudom, mikor tűnik fel a gyerekeknek, hogy ugyanazt az 5 mesét nézik folyamatosan…
Épp az imént néztem, hogy az egyik barátnőm aktívkodik a képernyőmentes nevelés terén. Ők teljesen képernyőmentesen nevelnek, ami konkrétan azt jelenti, hogy a gyerek sehol semmilyen képernyőt nem néz, sem tévét, sem telefont, sem tabletet, de még csak véletlenül sem. Ha úgy fordul egy telefon, hogy láthatná, eltakarják a szemét. Ez a teljesen képernyőmentes nevelés.
Mi valahol a kettő közt vagyunk. Nem vagyunk képernyőmentesek, mert nálunk néznek mesét a számítógépről. De nem kütyüznek, nem mobiloznak, nincs tv adásunk, nem lógnak egész nap a tv előtt és nálunk nem megy 0/24-ben valami zajkeltő baromság. De messze nem vagyunk képernyőmentesek, így nem tartottam helyes dolognak belépni a csoportjába,pedig érdekelne ez a fajta nevelés előnye, és az is, hogy milyen hátrányai lehetnek, ha vannak.
Ma pl különösen jól jött, hogy így, hogy mindenki kb félkómás, még mindig az van, hogy nem ülhetünk össze társasozni, kedvünk sincs… Bernátnak meg energiája nem lenne ennyi felé szakadni, szóval ezzel a hosszú mesével azért rendesen lerendezte a gyerekeket a délelőttre, és teljesen egyetértek vele.

Ölelés, összebújás.

Ha az elejétől olvastad a blogot, talán még emlékszel, mennyit küzdöttem az első időkben az öleléssel. Nagyon szerettem volna a gyerekeket úgy ölelni, ahogy egy szerető, gondoskodó, védelmező igazi anya, de sokszor nagyon nehéz volt.

Mára ez már közel sem olyan. Sokkal, de sokkal jobb. Már random odajönnek, megöleljük egymást. Ha az oviból hozom el őket, rohannak oda, szeretettel ölelem őket. Ha vendégségben vagyunk, főleg az elején szeretnek odabújni a biztonságba, akkor is megölelem őket és ez nem teher, nem nehéz, jó érzés, és örülök neki szívből, hogy ez már így van. De érzem, hogy még mindig nem az igazi. Mondjuk nem 100%, csak olyan 80-90% Nem tudom, mi az oka. Álmomban nem gondoltam volna, hogy ez ennyire lassú folyamat lesz. Azt gondoltam, egyszer átbillenek, átszakad valami gát és elönt az anyai érzés. Hát engem nem. Nem adom könnyen magam. Nem gondoltam, hogy eltelik több, mint két év, és még mindig van bennem ellenállás, még mindig van néha egy kemény határhúzás. Egyre beljebb és beljebb engedem őket, de még mindig nem engedtem legbelülre. De miért nem? Miért nem akarok mindent átadni? Miért ragaszkodom az én dolgaimhoz? Miért ragaszkodom annyira a privát szférámhoz velük szemben? Azt gondolom, hogy ez az.
Most hirtelen, ahogy elemzem ezt az érzést, az ugrott be, hogy ha megengedem és egyszer átléphetik azt a határt, akkor ez lesz a természetes nekik és mindig át akarják lépni. A gyerekek nem érzik a határokat, nem érzékelik úgy, hogy ha már sok, amit csinálnak. És nem tudom, hogy ez minden gyereknél így van-e, de ha belemegyünk valami mókázásba, vicceskedésbe, akkor pár percen belül elszalad velük a ló, egyre hangosabbak, szertelenebbek, hevesebbek lesznek, és ha szépen szólunk, hogy jó oké, kicsit vegyünk vissza, azt nem értik. Ilyenkor rendszerint két dolog történik, vagy fájdalmat okoznak – belekönyökölnek, beletérdelnek valamibe, lefejelnek valakit, stb – vagy ezt elkerülendő próbálunk szólni szépen, aztán hangosabban, de az hasztalan, és egyszer csak egyikünk erélyesen odaszól, hogy Elég már!!! és akkor tudnak leállni. És azzal el is csesztük a hangulatot.
Na és ehhez nekem nem mindig van kedvem, idegzetem, erőm, és egy sima nemet mondással el lehet ezt intézni, csak akkor megint azt érzem, hogy én vagyok az anya, aki elérhetetlen… És ez kellemetlen érzés, mert azt gondolom, hogy nem kellene elérhetetlennek lennem.
De egyébként meg mi a baj a nemet mondással? Miért kellene mindig mindenre igent mondani? Miért kellene rosszul éreznem magam, ha nem akarok épp összebújni?

Bernát:

A régi „szíp” időkben odamentem nagyapámhoz, az kicsit incselkedet velem, és amikor megunt, nyomott egy barackot a fejemre és mehettem. Ma meg félünk nemet mondani, én délután feküdtem egy kicsit, a gyerekek felváltva jöttek oda hozzám. Az, hogy követelték a mesét, hogy indítsak neki azonnal, az még elejébe vicces volt, de egyre erőszakosabbak lettek, és egy rosszul eső talpcsiklandozásnál elég határozottan rájuk szóltam, hogy most már elég, húz mindenki az ágyába, és játszik csendben.
Ha az én életteremet valaki megzavarja azt figyelmeztetem, de másodjára már biztos ordítok.
Szeretem őket, de ezek a kis mocskok a húsomat lerágnák, ha hagynám! Julisnál kb. szó szerint. :)

Bianka

Igen, szerintem is ilyen egyszerűen kellene, simán nemet mondani. De valamiért az van bennem, hogy akkor vagyok jó szülő, jó anya, ha állandóan a seggükben vagyok, beszélek, velük és játszom velük. El is viselnék ezt. Ők ezt nagyon szeretnék, én nem. És tudom is, hogy egy anyának nem ez a dolga, nem ettől leszek jó, vagy jobb anya.
Talán azért lehet ez, mert számomra a szeretetnyelvek közül az egyik legfontosabb a minőségi idő. És ez állandó feszültséget teremt, hogy nem tudok fél vállról foglalkozni velük, mert a minőségi idő pont nem azt jelenti, hogy csak odahümmögök valamit. És a minőségi idő nekem is kell.

Aztán a másik, hogy nálunk van például ez a magaságy kérdés… A magaságy a mi ágyunk Bernáttal. A gyerekek néha feljöhetnek, de nem mindig és ez nem automatikus. És inkább Bernát az, aki jobban és többször felengedi őket maga mellé. Nem tudom, hogy ha lenne nagyobb tér, ahová el tudok vonulni, akkor is olyan fontos lenne-e a magas ágy, mint privát szféra megtartása… De jelenleg nekem a magas ágy az a privát szféra, ami a némiképp egy határt képez.

Talán a konfliktusokat akarom kerülni, nem akarok konfrontálódni feleslegesen. Talán a nemet mondással vannak még mindig gondjaim, hogy simán kimondom, de nem mindig érzem magam jól tőle… Aztán az is lehet, hogy csak simán túlgondolom ezt az egészet, és ha fél év múlva olvasom vissza ezt a bejegyzést,már csak mosolygok ezen is, mint annyi minden máson, ami eddig olyan nagy probléma volt, de mára nem az.

A lényeg, hogy nem gondoltam, hogy ilyen sok idő lesz mindenben 100%-ra jutni.

Egy hete vasárnap sütöttem a pizzát, a kiflit, meg a diós csigát. Az egyik ismerősöm azt írta, igazán jó anya vagyok. Jó lenne, ha 16 kiflitől és két tepsi diós csigától jó anya lehetnék, de nem éreztem jogosnak ezt a kijelentést. Annak ellenére, hogy egyébként nem tartom rossz anyának magam. De néha nem vagyok elérhető és azt gondolom, hogy ez nem jó.

Sorsszerűség.

Minden nehézség ellenére azt mondom, az nem kérdés, hogy a mi egymásra találásunk a gyerekekkel nem véletlen. Ezt még az Isten is így akarta és ez tuti. Írtam ugye az én kis csodámról korábban.
Közben, ahogy telik az idő, néha jönnek szembe olyan dolgok, amikről elgondolkodom, hogy hogyan lennének, ha nem mi lennénk a gyerekek szülei.

Kezdettől fogva látjuk pl, hogy Julis valahogy más. Nem csak makacs, - persze az is benne van – de sok mindent máshogy gondol, máshogy ért. Néha én is azt gondolom magamban, hogy jajj, ne legyél már ekkora gyökér… de igazából mindig van némi alapja annak, ahogy gondolkodik és ahogy összeköti a dolgokat.

Nem rég beszéltem az óvodai fejlesztő csajjal, aki gyógypedagógusként foglalkozik vele rendszeresen. Látja Ő is az elmaradásait, ami még mindig nem tiszta, hogy a kapacitása ennyi, vagy csak a lemaradásokról beszélünk, hogy nem jól lettek magalapozva Nála dolgok.
Nem rég óta megy ez a kifejezés Julissal kapcsolatban, hogy „máshogy van bedrótozva”. És talán ez fedi legjobban a valóságot. Semmi szín alatt nem mondanám Julisra, hogy buta, vagy gyengébb képességű, netán hülye. Máshogy gondolkodik. Legutóbbi hivatalos példa erre ugye a Szakszolgálatos vizsgálat, ahol a „piros és sárga” szavakra nem azt mondta, hogy színek, hanem alma és banán. Talán ez mutatja legjobban azt a máshogy bedrótozást. Mindenki, akivel erről beszéltem, azt mondta, hogy nem feltétlenül hibás ez a válasz, hiszen egy adott körből (gyümölcsök) választott kettőt, ami színben egyértelműen passzolt. Ő erre asszociált. És ez teljesen rendben is van.
És ezen gondolkozva mondtam a gyógypedagógusnak, hogy bár látom, érzékelem, hogy Juliska megoldásai sokszor nem ütik meg a szintet, de nem szeretném úgy fejleszteni, hogy egyben kiöljük belőle ezt a másképp gondolkodást, mert ez nem rossz.
Abban a rendszerben rossz ez, ahol minden áron bele akarunk kényszeríteni minden gyereket ugyanolyan kockába. De ez a rendszer nem jó. Ezt nem én mondom, hanem olyan szakemberek mondják, akik komolyan értenek a gyerekekhez. Vekerdy is ezt mondja, hogy nem ugyanaz a mérce szerint kell minden gyereket megmérni, mert az egyik ebben jó, a másik abban, és nem feltétlenül kell mindenkinek ugyanabban jól teljesíteni, mert a boldog élet nem mindenkinek ugyanazt jelenti. Ebből kiindulva gondolom azt, hogy valahogy párhuzamosan kellene Julist fejleszteni. Ahhoz, hogy az általunk megszokott „normális” életben tudjon érvényesülni, ahhoz muszáj megtanulnia, hogy a piros és sárga azok színek! És erre nem jó válasz az, hogy alma és banán. Ettől még ő gondolhatja ezt, de meg kell tanulnia, hogy megvan a helye és ideje ennek a fajta gondolkodásnak, és megvan ezekre a helyes válasz is. Nem tudom, hogy képes lesz-e erre, nem tudom, hogy nem lesz-e ez sok… de a gyógypedagógus csajnak felcsillant a szeme nagyon.

És nem akarom piedesztálra állítani magunkat, főleg, hogy egyelőre gőzöm sincs, hogy tematikusan hogyan lehet ezt megtanítani majd vele, vagy, hogy mi ezt hogy tudjuk majd rendszerbe tenni…. de abban is biztos vagyok, hogy sokan csak legyintenének egyet, hogy SNI-s hülyegyerek, hagyjuk rá, menjen speciális iskolába, azt jóvan… Én nem akarok abba a hibába sem beleesni, hogy ha nem okos, nem képes többre, akkor is belekényszerítem, és majd sok csalódás éri a sok sikertelenség miatt… szóval van az a helyzet, amikor az embernek fel kell ismernie a korlátait és a határait és sokszor jobb döntés azon belül maradni. De ez a helyzet még nem az a helyzet. Julis ennél jóval több és okosabb, csak be kell hoznia pár lemaradást.

Bernát

…és akkor vacsora végeztével Jancsi közli, hogy őt Julis az asztalnál úgy meg ijesztette, hogy bekakált! Mondom, mi van????
Hát lehet, hogy most ez a betegség, meg a sokkal több ivás meghozta a hatást.

Holnap fogászatra megyek, gyorsan betömik a fogam, amit a múltkor kiidegeltek.
Aztán ha már ott járok, visszafelé felmérek egy-két munkát, meg egy lámpát lecserélek.
Hogy hasznosan teljen el a napom, délután még vár rám egy elosztó bekötés, aztán pihi.
Ebben a hidegben sincs megállás, azért mert egy-két fok van, még lehet dolgozni! Vagyis kell, jól menő vállalkozónak dolgoznia kell. Mondjuk pont a mai nap mutatja, hogy van egy kis költői szabadságom, hogy a mai nem annyira sürgős munkákat le tudtam mondani, bár így is egy bojlert el kellett mennem kijavítani, mert nem volt meleg vizük. Meg ha arra jártam, hoztam csirke tápot, az én szuper csirkéimnek, akik napi öt tojást tojnak. Haza fele elvittem szervízbe az air fryerünket, mert abban meg tönkrement a ventilátor. Holnap még a gyerek olcsó szemüvegjéért is el szaladok, mert szóltak, hogy kész van.
A reggeli induláskor hallottam, hogy a motor zörög, azt is meg kéne nézetni, mert ha beszarik, akkor annyi pénzünk már nem lesz, hogy meg javíttassuk.
A munkám során most kaptam meg először, hogy nem örülnek az árajánlatomnak. Mondtam is nekik, hogy nézzenek meg más szerelőt is, ebből ne legyen harag, hátha talál olcsóbbat. Nekem megérzésem, hogy én elég olcsó vagyok, de ezt ők nem tudják.
Minden esetre az előző szakikra volt panasz rendesen. Én nagyon oda figyeltem, hogy minden szupi legyen, a végén az egész részt fel porszívóztam, nehogy valami hiszti legyen.

Bianka

Visszanézve elég jó kis filozofikusra sikeredett ez a rész. Ma sokszor fájt a fejem és félkómában sok időm volt gondolkodni. Bocsesz :D

És tudomásunk van néhány új olvasónkról, akiket szeretettel köszöntünk :) Szívből örülünk, hogy itt vagytok és olvastok minket!
Mikor Bernátnak meséltem, hogy miket írtatok vissza, és, hogy olvastok minket, egyszerre mondtuk „Ezeknek nincs jobb dolguk?” :D
Viccet félretéve, az biztos, hogy nagy örömmel írjuk a blogot, ha pár nap kimarad, komoly hiányérzetünk van és fura, de most már van, hogy azért is írunk, mert tudjuk, hogy olvastok minket!

A Facebookon a Bernát Bianka profilon is tudtok visszajelezni, ha van kedvetek, de a kapcsolati e-mailcímünkre is küldhettek üzenetet, ha szeretnétek visszajelezni valamivel kapcsolatban.