2025.01.22.

Bianka

Amit mondtam, megmondtam! - Avagy Boldog karácsonyt!

Bernát még decemberben, (vagy november végén) megmondta, hogy nálunk akkor lesz karácsony, ha esik a hó. Persze nem bírtam, ki, visszakerestem, a 2024.11.23-i bejegyzésben írta ezt: „Én eldöntöttem, idén decemberben akkor lesz karácsony, amikor esik a hó, persze meg 24-én is!”
Nálunk egész decemberben kb egyetlen alkalommal esett pár pillanatra a hó, de nem maradt meg. De most éjjel végre fehér lett minden, így Bernát reggel a Jingle bells zenére ébresztett minket, elkészítette a karácsonyi bögrékben a kávékat, habbal, meg színes cukorszórással, ahogy kell, majd mindannyian kivonultunk az udvarra sapiban, csizmában, overálban és hógolyóztunk, szelfiztünk, ment a házon a karácsonyi világítás, amit még nem szedtünk le (upsz…) és közben mentek a karácsonyi zenék. – Mert amit mondtam, megmondtam :D

A gyerekek azt mondták, hogy a „Jó Isten most adta meg a havat végre”. Jót mosolygok ezen mindig, mikor valahogy egy vallási szál bekeveredik a mondandójukba.

Lelazulás, elengedés

Az elejétől fogva egy nagy utazás ez az egész gyerekezés. Nagyon durván világítanak rá a gyengeségeimre, a sebeimre. Ez egyben kellemetlen, mert benne lenni, megélni ezeket egy elég intenzív dolog, sebeket tép fel, emlékeket hoz fel, és rendszerint ezek rossz emlékek, bántások, amiket a történések miatt újra és újra átélek – legalábbis az érzéseket, amiket azok a régi bántások generáltak és mélyen elültettek a lelkemben. Másfelől meg látni kell ennek a pozitív oldalát is, hogy ezek lehetőséget adnak arra, hogy megjavítsam őket. Olyan, mint egy orvosi vizsgálat, egy röntgen, CT, vagy tudja az ég, micsoda, ami láthatóvá teszi a mélyben rejlő dolgokat.

Napi szinten szembesülök valami szarsággal és keresem a gyökereit, hogy az honnan, kitől van meg bennem, ki, mikor és hogyan bántott ezzel, és én mit kezdhetek vele.

Az újabb projekt, hogy valahogy kicsit le kellene lazulnom. Sokszor túlságosan látni vélem előre, hogy milyen katasztrófák történhetnek, amikkel majd nekem lesz dolgom, ezért megpróbálom ezeket kivédeni és elmondani, hogy mi hogy lesz jó. Ezzel viszont sok esetben lekorlátozom a gyereket, nem engedem kísérletezni, ami meg a megtapasztalások miatt fontos lenne.

Bernát azt mondta, hogy próbáljak meg gyerek lenni… Oké, de hogyan????

Ma például egy anyuka az ovis csoportunkba betette a heti tematikus poszt alá, - ahol mondták, hogy kockacukorból építenek iglut – hogy ők meg épp a gyerekkel kekszdiétán vannak, így abból építettek… a képen egy tányérban háztartási keksz, illetve az asztalon is egy rakat, amiből házikó épült… Sajnos nem tudtam ebben azt látni, hogy ez egy jó elfoglaltság volt. Azt láttam, hogy az egy pazarlás. Mert azt a sok kekszet a gyerek összefogdosta, esetleg földre esett, stb… Ennyit a gyerek nem eszik meg, de már más sem fogja, szóval rosszabb esetben kuka… És ez engem nagyon rosszul érint.

Van néhány dolog, ami különösen idegesít, és ezeket nagyon nehéz felülbírálni magamban. Sajnos kaja téren is sok van. Például ilyen az, ahogyan a gyerekek néha esznek. Nekem a normális evés az, hogy odafigyel a kajára, nem bohóckodik, nem eszi le magát, és szépen eszi, ami a tányérján van, egyenletesen fogy a köret, a feltét, a saláta, a kenyér – vagyis minden, ami az adott ételhez van, nem iszogat folyamatosan. Nem rugdalózik, nem forog, nem tekintget mindenfelé, hanem az asztalhoz hajol, tányér felett eszik, normálisan fogja az evőeszközt.  
És kb minden zavar, ha nem így csinálja, és mindenért szólok. Ennek nagy része elővigyázatosság, mert tudom, hogy ha nem normálisan ül, ha mozog, forog, dumál, hülyül, annak az a vége, hogy a kaja a ruháján, vagy a földön landol, ami nem csak pazarlás, de nekem van vele plusz dolgom.
Nem szeretem továbbá a finnyáskodást, a válogatást. Van a szélesebb családi körben olyan gyerek, aki pl a rántott húsnak csak a bundáját eszi meg. (Talán már nem, de korábban igen) Az anyukája próbált a kedvében járni, és számos ötlete volt, hogyan kivitelezze ezt, hogy a gyerek ehessen csak bundát. A vékony margarinszelet kirántása volt számomra a legelfogadhatóbb, aztán az, hogy a kész húsról veszünk le csak bundát, (ami jelen esetben a kalóriaszámolás közepén nekem még jól is jönne) de az, hogy odaadunk egy komplett szelet csirkemellet a gyereknek, aki körberágja az egészet, lerágogatja róla a bundát, aztán otthagyja az egész szelet húst, amit aztán senki nem eszik már meg, hiszen a gyerek már megrágta, megnyalta… na az mindennek a teteje volt.
Számomra az sem elfogadott egy étkezésnél, hogy csak azt esszük, ami a fogunkra való, a többit meg otthagyjuk, de kérjük közben az újabb és újabb köröket. Nem szedjük le a szendvicsről a feltétet, mert nem a sonkával és sajttal lakunk jól. Nem esszük ki a rizseshúsból a húst, nem esszük le a rántotthúst, miközben a köret ott marad… De pláne nem kérünk új feltétet, új szendvicset, amíg az előbbi el nem fogy. Ezt megelőzendő szoktam mondani eleve, hogy odahajolunk, tányér felett eszünk, odafigyelünk arra, amit csinálunk.

A lényeg, hogy kaja téren IS le kellene lazulnom, kicsit nagyobb szabadságot adnom a gyerekeknek, hogy a kaja téren is legyen nagyobb tapasztalásuk. Mondjuk abban nem engedek, hogy ne egye le magát, de azt, hogy mit hogy eszik, milyen sorrendben, meg mit mikor hogy, abba nem kellene. Ezen igyekszem változtatni.

Vélhetően azért van bennem ez a görcsös irányításmánia, mert nagyon benne van az, hogy nincs pazarlás. Ez már kicsi koromtól így van. Sem otthon, sem  nagyszüleimnél nem volt ez divat, ami náluk még lehetett a háború miatt is, de én is kőkeményen megtapasztaltam, milyen az, amikor nincs, és az utolsó fillérünkből vett ételre úgy vigyázunk, mint a szemünk fényére…. abból egy morzsa sem ment kárba. Minden oldalról, minden életkorban arra szocializáltak, hogy nem lehet pazarolni. Most így nagyon nehéz ebben lelazulnom és elengedni pár dolgot. Nyilván nem fogok szembe menni az alapelveimmel, szóval a rántotthús körberágása és a fél zacskó háztartási keksz elpazarlása továbbra sem lesz opció nálam.

Angol

Kezdem a végén, tanulunk angolul. Dalt, alap dolgokat.

Én valamennyire beszélek angolul, mondjuk úgy, hogy nem tudnának eladni. Szoktunk angol nyelvű zenéket is hallgatni amiket én szívesen éneklek, ha le tudtam már tisztázni a szöveget és értem is. A gyerekek meg előszeretettel csinálnak úgy, mintha perfekt angolok lennének. Már pár alkalommal volt, hogy letisztáztunk pár mondatot, kifejezést, amit a zenében hallottak, de azért ez messze nem jelenti azt, hogy már egyből tudnak angolul. Ha mondok nekik erről valamit, azt elengedik a fülük mellett, mert tanulni nem kell, az nem jó, nem érdekli őket, gyakorolni kb semmiben nem szeretnek, azonnali eredmény kell mindig mindenben, szóval kb úgy kellene nekik, hogy letöltjük a fejükbe az angolt és hopp, már megy is. Na hát ez nem így megy.
Mondtam nekik már, hogy tanulhatunk angolul, beszélhetek nekik angolul, ha szeretnék. Az nem jó… De megy a halandzsa ének, ami angolra emlékeztet.
Tudom, hogy ez a fejődésük része, az, hogy utánoznak dolgokat és ez simán benne van, hogy ezt ilyen formában teszik. Engem mégis idegesít ez, nem tudom megmondani, miért. Nem akarom abban lekorlátozni őket, hogy a fantáziálásukat lekorlátozom, szóval nem tudok más megoldást, minthogy tanítom őket mondókákra, énekekre.

Mindig van valami….

Játszanak, megy az ökörködés, húzzák-vonják megint egymást, és megy a baromkodás. Szinte képtelenség szétszedni őket… Bármit kezdenek el, mindennek az a vége, hogy egymás nyakában vannak, ami most a betegség alatt nem jó, mert szent meggyőződésem, hogy Jancsi egyféle betegségben van, Julis egy másikban, én pedig összegzem magam kettejük kombinációját… Nem kellene ezt tovább keverni….
A végén már megparancsolom nekik, hogy mindenki a saját ágyára megy, és onnan, távolból játszhatnak. Megy a hülyeség továbbra is, hála a Jó Istennek, elkezdődött a pisi-kaki-popó, mint vicctéma. A plüss elefánt beszél magáról, hogy büfög, fingik evés közben… jó, ebből is elég, indítok zenét… Mondom is, hogy oké, inkább hallgassunk zenét ez a butaság helyett… Az első zenénél még megy tovább a büfögős, fingós téma, túlkiabálva a zenét, így tekerek a hangerőn egy olyan rendeset, hátha mindenki érzékeli, hogy ideje befejezni a témát és nyomatékosan, kérdőn hátranézek Julisra, hogy na? erre mit lépsz kiscsillag? Néz egy darabig, majd megállapítja, hogy szól a zene… és hangos… - Hát, igen… Gondoltam, hátha ez már elnyomja a butaságot. Visszahalkíthatom, ha tudunk értelmesen játszani. – Jó, oké.
Rendben, ezt megbeszéltük.
Új játék, mennek szerelni. Szuper, végre valami…. Jancsi szerel. Julis kint áll az étkezőben egy plüssel.
- Anya, erre a székre rá lehet állni? – Arra nem, az gyenge ahhoz. – És erre a barnára? – Arra felállhatsz, de minek? – Mert szeretnék szerelni! Nem lehet szerelni???? Nem játszhatok szerelőset????? (integet a kezével méltatlankodva) – Jól van (bammeg) szereljél…
(Eltelik a másodperc ezredrésze) – Egyébként mit akarsz szerelni? – Hát fent! – Oké, de mit? – Nem mond semmit, csak felnéz a kötődobozra, amiből kilóg pár vezeték.) – A nagy büdös francot! Nem szerelsz ott fent semmit! 
Van fent egy kötésdoboz, amiből kilóg néhány vezeték. Duplán, triplán le vannak szigetelve, kb esélytelen, hogy baj lenne belőle még akkor is, ha azt fonogatnánk, de alapvetően azokban áram van, és nem, semmi szín alatt nem kell ott nyúlkálni.
- Nem, ott semmit nem szerelünk. Azok apa dolgai, amihez nem nyúlunk, mert az veszélyes. – De én ott akartam szerelni! – De ott nem szerelsz, mert megb@sz az áram!!!!!! LENT lehet szerelni, a földön. Ajtófélfát, asztal lábát, széket.

Jó, végre elindulnak szerelni Jönnek, mennek, csiszolnak, csavaroznak, kiskanállal, meg mindennel is. Még az előző kört le sem írtam, mikor megint megtörtént a baj. Jancsi elvett Julistól valamit, Julis meg jól ellökte, de olyan rendesen, tudatosan megfogta és elgáncsolta. Jancsi meg hátra esett. Vártam a hangokat, hogy mi lesz, de egyszer csak sírást hallok. Jancsi kel fel, sír. Leordítottam Julist egy pillanat alatt első ijedtségemben, hogy mi a jó francot képzel? Kérdeztem tőle: Én csináltam már ilyet?, Volt már, hogy nem tetszett valami és elgáncsoltam, földre löktem???
Julist bezavartam az ágyára, Jancsit odahívtam, megkérdeztem, mi fáj, hol fáj, mit ütött be… Krokodilkönnyek, levettem róla a napszemüveget, ami elmaradhatatlan, amikor az ötéves szerel… Megöleltem, megnyugtattam kicsit… de aztán már láttam, hogy kezd a szeme, szemöldöke úgy állni, mikor már színészetbe fordul át a dolog, és szeretné még sajnáltatni magát. Mondtam, hogy jó, oké, a színészet nem kell. Sajnálom, hogy fájdalmai vannak.
Odahívtam Julist. (Kb 30 másodpercet ült az ágyán)
Mivel egyébként ugye fél füllel egy feszt rajtuk vagyok, hallom, mik mennek közben. És a sztori az volt, hogy szereltek, mindkettőnek megvolt a kis cucca, amivel dolgozik és Jancsi elvette Julis dolgát. Julis kétszer kérte, hogy Jancsi adja vissza, majd utána ment és felborította Jancsit.
Szóval elkezdtem felgöngyölíteni az ügyet. Kérdeztem, mi történt? Julis elkezdte mondani, hogy Jancsi elvette a dolgait. A mondata vége már sírásba ment át. – És Te ezen bedühödtél. – Igen. Juliska, ez teljesen jogos, hogy ha elveszik a dolgaidat, dühös leszel. Ez teljesen rendben van. Az nincs rendben, ahogy ezt kezelted. Mit kellett volna máshogy csinálni? – Szólni Jancsinak. – Igen. De szóltál neki. Utána mi jön? Fellököm? – Nem…. Szólok anyának. – Igen. Ha elveszik a dolgomat, akkor visszakérem. Ha nem adja, nyomatékosabban odaszólok, (közben Jancsit szúrom a szememmel) hogy kérem vissza, az az enyém! És ha akkor sem adja, (fordulok vissza Julishoz) akkor megyek segítséget kérni. Nem az a módja, hogy fellököm a másikat. – Jó.
Jancsi! Miért vesszük el a másik dolgát kérdés nélkül? – mert kellett. - És elkérted? – Nem. – És amikor Juliska visszakérte, visszaadtad? – Nem. – Jancsi, ez nagyon csúnya dolog. Ez bunkóság. Ezzel feldühíted a másikat. (közben Julishoz fordulok) Jogosan lesznek rád dühösek. (Vissza Jancsira) Ha ezt máshol csinálod, akkor a másik gyerek bokán rúg, vagy hasba vág, vagy hátba ver, vagy ugyanígy ellök és minden oka megvan rá, mert feldühítetted. Mit kellett volna csinálni? – Visszaadni. – Pontosan. És előtte, mielőtt elvetted, mit kellett volna? – Elkérni. – Igen. Mennyivel szebb, hogy Juliska, ezt elvehetem? Jancsi, nem csinálhatsz meg bármit, ami eszedbe jut! Ez nem így működik, mert kihúzod a gyufát, gyorsan szájbavernek ám… tessék együttműködni, megbeszélni a dolgokat!

Ebben a sztoriban már-már büszke voltam magamra, hogy milyen jól kezeltem a helyzetet. Julis leordítása rondított bele a dologba egyedül. Ha az nem lett volna, akkor ez egy iskolapéldája lenne a problémás helyzetek megoldásának. Következőre megpróbálok hamarabb kapcsolni.  

Darizsdáló. – Ezt Julis használta. Ez valami csiszoló cucc lehet. :D

Mára ennyi filozofálás jutott. Holnap még maradnak a kölkök itthon, Jancsinak még mindig csillog a szeme, Julis szurtyog. Ami új hír, hogy már én is taknyos vagyok, tegnap hőemelkedésem volt és fájt a fejem, ma már csak hőemelkedés volt, és takony… Sikeresen ötvöztem a két gyerekem betegségét. Vállat veregetek és megyek nézünk valami filmet.