2025.01.27.

Bianka

A bármi megtörténhet vasárnap

Reggel nem tudom, ki meddig aludt, én szerencsére, sokáig, köszönhetően Bernátnak, akik a gyerekeket időben kiinvitálta az étkezőbe, ahol kakaóztak, beszélgettek, csokit ettek, engem meg hagytak aludni.

A munkához egyikünknek sem fűlik a foga, a gyerekek meg ki akartak menni, nem tartottuk vissza őket. Homokoztak, egész jól elvoltak, viszonylag veszekedés, meg minden hangoskodás nélkül. A játékok eleje mindig nyögvenyelős kicsit, mert a megbeszélés nem az erősségük, ezt még tanulni és szokni kell, hogy nincs a homlokunkra írva, hogy mit szeretnénk, el kell mondanom, ahhoz, hogy a másik értse, mire gondolok.

Az orrszívás most megint a program Julisnál és nagyon úgy néz ki, hogy főként szinte csak engem tisztel meg ezzel. Reggel hallgattam kicsit őket, mikor már magamnál voltam, de még azt gondolták pár percig, hogy alszom és akkor egyetlen orrszívás sem volt. Én generálom ezt Julisnál, vélhetően az én figyelmemre hajt ezzel. Sajnos meg is kapja, mert annyira dühít, hogy azt nem tudom elmondani.
Minden lehetőséget kihasználok, hogy valahogy megállapodjunk, de semmi nem volt eddig célravezető. Ma reggel egy papírt adott nekem Julis, ami először egy számla volt, majd jogosítvánnyá avanzsált, amivel bármit vezethetek, de harmadik körben egy szerződésféle lett már – ez mind bemondás alapon ment, ahol Julis elmagyarázta, hogy a papír mit tartalmaz és mire jó. A harmadik körös szerződésben az állt, hogy Ő nem szívja az orrát. Kérdeztem, hogy és azt tartalmazza-e a szerződés, hogy mi lesz akkor, ha mégis szívja? Erre azt mondta, hogy akkor a sarokban fog ülni. Mondtam, rendben, kezet rá. Kezet is fogtunk, megállapodtunk, de ennek ebédre nyoma sem volt.

Ebéd után még maradtunk az asztalnál és beszélgettünk. Kérdeztem tőle, hogy ő hogy érezné magát, ha én állandóan becsapnám? Belekezdtem egy fikcióba.
Juliska…. képzeld el, hogy megyek érted az oviba. Játszol a teremben, észreveszed, jövök, szaladsz oda hozzám: Anyaaaaa! Szia!!! Megyünk valahova? Én pedig válaszolnám: Igen, Juliska! Öltözz gyorsan! Megyünk a benzinkútra, aztán meg a trambulinozni!!!!
És Te lelkesen felöltözöl, elindulunk, haladunk a benzinkút felé, már odaérünk, le kellene kanyarodni, de nem kanyarodok le. És Te szólsz: Anya!!! Elfelejtettél lekanyarodni! Én meg válaszolok: Igen…  - De hát azt ígérted, hogy megyünk a benzinkútra! Én pedig vállat rántok és azt mondom: Hmm… igen.
És aztán szépen hazamegyünk és trambulinozni sem megyünk.
Másnap megint megyek érted. Te megint lelkesen szaladsz elém! Anyaaa! Sziaa!! Én pedig mondom: Szia Juliska!! Öltözz gyorsan! Megyünk a benzinkútra! Siess, futás-futás! És Te szaladsz, gyorsan öltözöl, elindulunk, haladunk a benzinkút felé, már ott tartunk, de nem kanyarodunk le. És Te szólsz: Anya!!! Elfelejtettél lekanyarodni! Én meg válaszolok: Igen…  - De hát azt ígérted, hogy megyünk a benzinkútra! Én pedig megint vállat rántok és második nap is azt mondom: Hmm… igen.
Harmadik nap is megyek érted. Te a harmadik napon is lelkesen szaladsz elém! Anyaaa! Sziaa!! Én pedig mondom: Szia Juliska!! Öltözz, futás! Megyünk a benzinkútra! És Te szaladsz, gyorsan öltözöl, elindulunk, haladunk a benzinkút felé, már ott tartunk, de nem kanyarodunk le. És Te megint szólsz, mint tegnap: Anya!!! Elfelejtettél lekanyarodni! Én meg válaszolok: Igen…  - De hát azt ígérted, hogy megyünk a benzinkútra! Én pedig megint vállat rántok és a harmadik napon is azt mondom: Hmm… igen.
Hogy éreznéd magad a harmadik napon délután? – Rosszul. – Igen. És miért? – Mert becsaptál. – Igen. De mondok még rosszabbat… Eljön a negyedik nap. Megyek érted. Te a negyedik napon is megörülsz nekem, szaladsz oda. Én pedig mondom Juliska! Öltözz gyorsan, siess, mert megyünk a benzinkútra! Mire gondolnál? (Nem mondott semmit, de maximálisan átérezte a dolgot, mert visszahúzta a fejét, összehúzta a szemöldökét, kicsit begubózott. Beleérezte magát a helyzetbe és csalódott volt.)  Igen… Juliska, amit most érzel, az a csalódottság. Mert eszedbe jutna, hogy már háromszor becsaptalak. Arra gondolnál, hogy vajon, ha most azt ígérem, hogy megyünk, akkor is megyünk? Biztosan megyünk? Hihetsz nekem? És mivel ennyiszer becsapnálak, jogosan éreznéd ezt, jogosan félnél attól, hogy becsaplak-e újra. Ezért nem szabad a másikat becsapni soha! Ezért kell nagyon odafigyelni arra is, hogy mit ígérünk és arra is, hogy ha megígérünk valamit, akkor azt betartsuk. Én nem csaplak be benneteket! Én, ha megígérem, hogy megyünk valahova, akkor megyünk. Mert szeretlek Benneteket és nem szeretném, ha csalódnátok, mert csalódni rossz.
Abba nem mentem bele, hogy a bizalom egy törékeny dolog, és nagyon kell rá vigyázni. Ezen a szinten pont elég volt ez a tanmese, át is ment, aminek nagyon örülök.

Jancsival is meggyűlt a bajom. Már épp dél volt. Azt tudtam, hogy homokoznak, de gondoltam, mielőtt kiszólok nekik, hogy jöhetnek ebédelni, előtte kicsit meglesem őket, hogy mit ügyködnek. Épp kiszúrtam, ahogy Jancsi háromszor dobott valamit Julis feje felé… Nem láttam, hogy levél, vagy homok, az látszott, hogy nem egy kemény, szilárd tárgy. Harmadjára gondolom, betalált, mert Julis nagy hévvel indult meg befelé. Jött is, panaszolta, hogy Jancsi homokot dobott az arcába.
Én már a szobaajtóban vártam őket, Jancsi sietett Julis után. Julist végig hallgattam és Jancsi felé fordultam, kérdőn néztem, vártam a magyarázatot. Ő nem dobta oda. Picit összehúztam a szemöldökömet. Jó, odadobtam, de csak egyszer. – Jó, Jancsi, adok lehetőséget, hogy elmond az igazságot. – Jó, többször dobtam oda, de nem oda akartam. – Hanem hova? – Máshova. – Jancsi… ez egyre rosszabb… láttam, mit csináltál. (Hátrálni kezdett) Háromszor dobtál homokot Julis arca felé. És tudod, miért háromszor? Mert elsőre nem sikerült. Te pontosan Julis arcába akartad a dobni a homokot. Most pedig hátrálsz, mert azt hiszed, hogy bántalak, pedig tudod, hogy nem bántalak, de azért félsz, mert tudod, hogy rosszat csináltál. Jancsi, aki nem csinált rosszat, annak nincs oka félni. Vedd le a kabátodat, cipődet. Kérj bocsánatot Juliskától. – Jó!... bocsánat…. – mondta flegmán. – Nem! – csaptam le a kanalat az asztalra, amivel épp az ebédet tettem a tányérokba. – Juliska, bocsánatot kérek, hogy homokot dobtam az arcodba! (Elismétli) Juliska, bocsánatot kérek, hogy ilyen buta voltam, hogy nem találtam jobb játékot az udvaron, minthogy Téged bántsalak! (Elismétli) – Jó, és most menjél innen befelé, gondolkodj kicsit ezen, hogy hogy kell szépen együtt játszani.

Ez kérem a bármi megtörténhet vasárnap.

Hétfő

Óvodai rutin

Különleges reggel volt, békében indultunk, és még időben is, pedig Julisnak még hajat is fontam.
Kapcsoltam zenét, miközben az ovi felé haladtunk, CD-ről ment. Egyik, a másik után. Vége volt az egyiknek, Jancsi kérdezi: Ennyi volt?
Egy szemforgatással elintéztem a dolgot, ilyenkor mindig fülemben cseng az egyik ismerősünk szava, amit még a legnehezebb időszakban mondott tanácsként. Varázsszó: Ignorál….
Szóval egy szemforgatás után igyekeztem szó nélkül hagyni a dolgot, majdcsak eltelik az a nagyon hosszú másfél másodperc a két zene közt és talán Jancsi rájön, hogy indul a következő dal a CD-ről. De a következő után is megkérdezte: Vége? Lesz másik? – Ignorál…. Nem szóltam, de már kezdtem gondolatban válaszolni. Ez például tipikusan olyan, amire szoktam mondani, hogy Jancsi csaknem mindenben ügyes, profi, gyors észjárású, okos gyerek, de néha meg ritka nagy balf@sz tud lenni s ez is egy ilyen. De nem szóltam…. megint egy szemforgatás, amit nem látnak, és haladtunk tovább.
De a harmadik zenénél is megkérdezte, mire kikapcsoltam a zenét, és mondtam neki, hogy Jancsi… kb másfél éve annak, hogy CD-t hallgatunk a kocsiban. A zene CD-ről megy. Ez egy fix dolog, nem változik, ugyanazok a zenék vannak rajta, nem változik. Sem a zenék nem változnak, sem a sorrend nem változik. Jön egyik zene a másik után, mindegyik zene után van egy kis csend, ez választja el a két zenét. Próbáljuk meg most már ezt lassan megtanulni, mert minden egyes alkalommal megkérdezed én minden egyes alkalommal elmondom, de most már kezd kicsit fárasztó lenni ez.  
Ezt letisztáztuk és ment a zene tovább.

Az oviba érve Julist vittem be először. Hát a két gyerek teljesen más a búcsúzásban is.
Azt ár mondtam, hogy Julis kb rajtam lógna egész nap, ha magamra kötném, 0/24-ben tudna a hátamon lenni. Nincs ez másként az ovival sem, vannak már barátai, szereti az óvónőket, dajkákat is, de minden nap jönne velem, kéri, hogy ne menjek el, maradjak ott. Logikusan esélytelen megbeszélni ezt vele, hogy kinek mi a feladata, miért mennek Ők oviba, miért jó, ha dolgozunk és van csokipénzünk, nem érdekli ilyenkor a sok játék, de még a reggeli sem. Néha tudom a beszélgetéssel inspirálni, vagy valamivel felkelteni annyira a figyelmét, hogy kicsit terelődjön a búcsúzástól, de kb mindent kitalál, amivel újabb másodperceket lophat: Még ölelés, még puszi, még ez, még az. Szerencsére a rutinos dajka néni is látja ezt, és kellő időben oda lép, ahova kell, és simán eltereli Julis figyelmét, aki meg kb a következő másodpercben már a csoportra figyel és nem rám.
Nem így Jancsi.
Ma Jancsi volt a második. Mentünk öltözni, berohant, sapka, kabát le, váltócipő fel. Én meg közben válogattam át a zsákjában a cuccokat, van-e elég váltó póló, gatya, zokni… és mire ezzel végeztem, nézem, hogy Jancsi? Hol van Jancsi? Hát… Jancsi huss…. csak néztem, hogy hol ez a gyerek? Csak nem nyelte el a föld…. Hát úgy ment be a terembe, hogy nagy ívben szart a fejemre, kb hullára nem érdekelte, hogy elbúcsúzzunk, meg még egy utolsó puszit adhasson, vagy kapjon.

Kicsi fogyiblog

Kifelé menet mindig megnézem magam az nagy üveges ajtóban, hogy mekkora debella vagyok. Tudom, ne mondjak magamról rosszat, de most még ez a valóság, akárhogy is nézzük… És azért én már látom pár alkatrészemen, hogy hol és mennyit változtam, és eszembe jut, mikor szeptember közepén csak csendben mondtam az óvó néniknek, hogy lesz egy keményebb hetünk, amikor majd apa hozza-viszi a kölköket, mert én egészségügyi bentalvós buliban leszek a kórházban. Azóta 5 hónap telt el, és én 30 kilóval vagyok kevesebb. Olyan hatalmas nagy súlyból indultam, hogy sajnos ez a 30 kiló még nem annyira látványos. Na nem is játszom rá. Anyám kérdezte egyik nap, hogy hogy állnak a ruháim? Nadrágok nem esnek le? Mondtam, hogy a nadrágjaim gumisak, az összes többi ruhámnál meg egyelőre nagyon élvezem, hogy kezdenek rajtam lógni. Meg hát „ápol, s eltakar”, vagyis kellemesen nagyobbnak láttat, mint a valóság, ami nem baj, mert majd mire tavasszal jön a kisebb ruhás időszak, addigra meglesz már talán a 35-40 kg mínusz, ami azért elég látványos lesz már…. talán.
Na de a lényeg, hogy azért belegondolva ebbe az öt hónapba, hogy milyen soknak tűnik és én mennyit tettem már ezidő alatt magamért, és ha csak az időt nézném, akkor meg félelmetes belegondolni abba is, hogy mennyi van még hátra! Milyen sok idő lesz, mire én is elérem a normál súlyt… hány hónap munka lesz az még…. És rögtön az jutott eszembe, hogy pont ezért nem szabad projekt szinten nézni a dolgot, hanem úgy kell tekinteni rá, mintha egy háttérben futó stabil alkalmazás lenne, mert hiszen nem is diéta, vagy fogyókúra van, hanem egy más élet (aminek még mindig nem találtam meg a jó kifejezést, mert az életmódváltás sem tetszik, mert annyi rossz élményem fűződik már ahhoz is.) Szóval háttérben futó alkalmazás. Vagy mint amikor az ember felül a biciklire, hogy betekerjen a városba, mert megy suliba, dolgozni, vagy randira… Ott is jönnek kanyarok, meg néha egy pirosnál meg kell állni, jöhet egy kis kavics, amin a kerék megcsellen és az egész bicikli meging a lendületben, de ott sem állunk meg végérvényesen, hogy jajj, most piros lett, akkor haza is megyek…. vagy jajj, most jött egy kanyar, mit csináljak? Megyünk tovább, mert nem az volt a cél, hogy sopánkodjunk egy kis kavicson, hanem az, hogy bejussunk a városba a dolgunkra.
Szóval igen, nagyon sok van még hátra, de ezért jó, hogy nem csak egy ideig-óráig tartó programként gondolok erre az új életre, hanem egy végérvényesen követendő új irányra.

Bernát

Kiséji esti rutin…
Amikor ezek a kis szutykok megnézik a mesét, még gyorsan kiszaladnak pisilni, Julcsi természetesen nem törli meg magát rendesen, és egy csöpp pisi mindig kerül a wc deszkára. No és ekkor visszafelé indul a nagy szerelmetös ölelkezős puszizkodás. Apa ilyenkor már javában tiktokozik a magas ágyon, és felmásznak hozzám és beszélgetünk egy kicsit, én jól megmarkolászom a feneküket és el is porolom, és ők adnak egy puszit. Én elmondom nekik, hogy te vagy a kedvenc fiam, te vagy a kedvenc lányom, és ők ezt persze nem értik. És általában azt is mondom, azaz nem mondom, hogy tudod, hogy nagyon szeretlek, és itt mindig van egy villám csapás, mert ezt kb, ha jól emlékszem, csak az asszonynak szoktam mondogatni. :) Meg most már a kölköknek, illetve egyszer öcsémmel is így búcsúztunk a telefonból, megszokásból kiszaladt. Rendszeresen magyarázom a szavak fontosságát, hogy apának csak ők ketten mondhatják hogy apa, a keresztfiam mondhatja egyedül, hogy keresztapa, van, akinek Macikám vagyok, pár embernek egy másik állat. Erre a fiam hazajön és úgy köszön, hogy mi van, tatus? Az anyád úristálaját te büdös kölke! :) Julis egy ideig dudinak hívott, de én ezt annyira nem szerettem, de szerencsére leszokott róla…

Hízik a májam…
Már egyre többször kerestek meg minket a Facebookon és írtok ránk! Van, aki tanácsot kér, van, aki csak leírja, hogy mekkora barom a férjed, de jó viccei vannak, és van néhány alkalom, ami kicsit nehezebb hangvételű levél, ami lehet, nem is a segítségkérésről szól, hanem inkább csak kiönteni a szíveteket valakinek, aki megért. (no az nem én vagyok, az az asszony! :) )
És hízik a májam, amikor azt olvasom, hogy tetszik, amit csinálunk! Fura dolog ez, mert első körben a rokonoknak írtuk a napi beszámolót, aztán persze rájöttünk, hogy ezt majd talán a gyerekeink is olvasni fogják, és onnantól már nekik is írtuk, de a sok olvasó miatt most már azért nekik, Nektek is írjuk.
Vannak perverzek, akik a kaotikus időben való megjelenés (éjfél körül) ellenére, reggelre már el is olvassák.
És vannak, akik csak pár nap múlva érnek rá, és akkor ugrik meg az olvasottság.
DE örülök, hogy ennyien olvassátok, bármi baromságot írjak is. Bár lehet én vagyok az az idegesítő gyökér, aki mindig csak a munkájáról ír! :)