2025.02.23.

Bernát

Mivel anya bevette magát a lakás legkisebbik helyiségébe hangot felvenni az új videójához, ezért apa épp mínusz 5 fokban pisil az udvaron. J
Ma egy fantasztikus napot töltöttünk a fürdőben, mert az oviban tanítási szünet volt, és mivel apa előző nap szétfagyott munka közben, ezért megérdemeltnek tekintjük a pihenést.
Apósom is jött velünk, imádja a kölköket, egész nap úszkáltak, a gyerekekkel.

No szóval az asszonyt mostanság elvesztettük, annyi dolga van, írja a cikkeket, csinálja a videókat, pörög ezerrel.

Az asztalnál hozzám ér a lába…

Amikor eszünk, egy normál kis asztalnál ülünk, apa az asztal végén, a gyerekek egyik oldalt és anya a másik oldalt, és a gyerekek rendszeresen kalimpálnak a lábukkal, persze arra rászólunk, mert ha vendégek lesznek, az nem jó, hogy őket is összerugdossák. De amikor csak véletlen oda nyomja a lábát az jó érzés, és igazából örülök is neki, de mindig motoszkál bennem a gondolat, hogy rá kéne szólni, mert ugye ha egy vendéglábát nyomkodja, az már talán gáz.  Tudom, ez az élet legnagyobb kérdése, de jól nevelt gyerekeket szeretnék.
A másik, mikor végre őrjöngve játszanak, és bár felpörögve, boldogan viháncolnak, mégis bennem van, hogy rájuk kéne szólni, hogy halkabban, mert ez már zavaró, és engem is zavar, de nyelek egyet, mert gyerekek és végre jól érzik magukat, és talán ennyire nem kell szigorúan fogni őket.

Bianka

A gyerekek nekem nagyon sokszor idegesítőek. Hangosak, vihognak, mondják a hülyeségeiket, most épp elkezdődött hála Istennek a kaki-nuni-kuki poén áradat és ez a vicces, hogy ilyeneket mondanak. Nem tudom elmondani, hogy sokszor mennyire idegesít. De tudom, hogy az oviban gyakorlatilag csak délután van egy kis szabad játék. Délelőtt szinte mindig kötött program van, aztán talán egy kis udvar, de utána már ebéd, mosdó, alvás, kelés, uzsonna, és csak arra a kis időre játszhatnak szabadon, amíg nem megyünk értük. És még akkor sem engedhetnek meg maguknak mindent, mert ugye ott is viselkedni kell. Szóval így hagyom én is, hogy csinálják, amíg ésszerű keretek közt csinálják és nem sérülnek, nem tesznek kárt semmiben és egymásban sem, addig hagyom. Mikor már nagyon hangosak, akkor szoktunk szólni. Vagy ha már túltolják, akkor szoktam szólni, hogy most már majd ebből lesz a sírás.. amire persze mindig az a válasz, hogy neeeeem…. de aztán szinte mindig sírás van belőle. És akkor bírjam ki, hogy nem nevetem ki :D Jó, nem szoktam kinevetni, de ilyenkor azért nem szoktam azonnal ugrani, főleg, ha csak beütötte valahova a kezét-lábát, és jönne csérogni… Na akkor azért mondom, hogy én szóltam…

Bernát

Mamáék és a fa…
Mamáéknál fogyott a tűzifa, ezért vittem nekik egy futóval, a gyerekek segítettek lepakolni a fát, szépen hordták. És amikor bementünk, a mama is, meg a tata is kérdezték, hogy mit fizetnek a fáért, és én mondtam, hogy természetesen semmit, amikor ott vagyunk, mindent is adnak, imádják a gyerekeket, és nekik hála, tudtuk megvenni az előtér ablakait, ami nem kevés pénz volt. Hálával tartozom nekik, mert sokat segítenek rajtunk. Akkor viszont hogyan fogadnék el tőlük pénzt?
Hazafelé a gyerekek kérdezték, hogy a mama miért akart nekünk pénzt adni, és miért nem fogadtam el? Mert ha ők dolgozni fognak, és nekik pénzt adnak ők el fogják fogadni… Nagyon nehezen tudtam elmagyarázni, hogy ez hogy megy, és, hogy nem vagyunk pénzéhesek, vagy kapzsik!
Így is volt egy nagy beszélgetésem a 88 éves nagyapámmal, hogy ha ő meghal, akkor melyik szerszámait vigyem el, és ha eladom, akkor nagyon kérjem meg az árát, mert ezek nagyon jó szerszámok! Én meg nyugtattam, hogy ha meghal, azonnal elviszem őket, és azt is hozzátettem, hogy sose fogom eladni ezeket, mert hát ilyen minőségi gépeket már nem fogok tudni venni.
Robosztus nehéz vas asztalokról volt szó és kovács üllőről, meg egy pár saturól, amik azért elég nagy értékek, nem herdáljuk el!

Anya épp ül a vécén, és narrálja a videóit, :) ez azért vicces, mert hát olyan, mint egy vén papa, aki beveszi magát a vécére és ott kérődzik! :)  Fél kilenc, de még most is dolgozik.
A kölkök már fekszenek holnap ovi…
Közben én a telefonomról archiválom a képeket, meg videókat, a tavalyi túrás kirándulásunkat nézegetem és gondolok vissza, hogy mennyi élmény! Nagyon szép emlékek, és bízom benne, hogy a gyerekek is így fognak ezekre emlékezni, hogy apával sokat túráztunk. És nem úgy, hogy apa mindig elcibált minket az erdőbe és ott nézni kellett a hülye fákat…
Bízom benne, hogy a természet szeretete beléjük szívódik, és ez lesz nekik a természetes.

Bianka

Egyik nap, mikor a fürdőben voltunk, néztem, ahogy apám kezelésbe veszi a gyerekeket. Apám nagyon szeret és jól tud úszni, imádja a vizet. És már a második alkalommal mutogatja nekik, hogy mit hogyan lehet. Irigykedve néztem, hogy ezt miért nem én mutatom nekik? Hiszen én is tudom… De az van, hogy a hétköznapokban néha olyan fárasztóak, állandóan megy a hülyeség, de ha nem a hülyeség, akkor is a gyerekségük sokszor fárasztó, és néha, mikor van valaki, aki elbogarászik velük valamit, akkor az egy kis fellélegzés. És arra gondoltam, hogy nem feltétlenül nekem kell mindig szétszakadni és megmutatni, megtanítani mindent. Ha visszagondolok, akkor az én emlékeimben sem az van, hogy mindent egy valakitől tanultam, hogy anyám volt mindenben az ász és mindent Ő tanított. Dehogyis… A nagymamám kertészkedett, vele ültettünk, metszettünk, csirkéztünk, grilleztünk, és ha mostanában azokat csinálom, Ő jut eszembe. Nagyapám szerelt, fúrt, faragott, szögelt, és ha kezembe veszek egy kalapácsot, csavarhúzót, nincs alkalom, hogy ne jutna eszembe. Anyám rajzolt, főzött, sütött, varrt, táncoltunk, énekeltünk… mindenkitől mást kaptam és szívesen emlékszem ezekre. A gyerekek is, ha így lesznek, hogy a nagyapjuk mennyi mindent tanított a vízben… az teljesen rendben lesz. Én egyelőre már attól is büszke vagyok, hogy belépnek a gyerekek egy boltba, hangosan köszönnek, hogy Sziasztok! erre az eladó, a kasszás, és a vásárlók is odanéznek, mosolyognak, és megdicsérik őket, hogy milyen ügyesen köszönnek. Én meg rebegtetve a pilláimat fogadom az elismerő tekinteteket és csak annyit mondanék: köszönöm… igen, ÉN vagyok az anyjuk :D

Bernát

mamáéktól való elköszönés…

Amikor indulunk el a mamáéktól, minden betanított viselkedés nélkül a kölkök behúzzák az über cuki lapot!!!
Régebben úgy köszöntek el, hogy szia mamuska, meg tatuska :)
Pedig mi sose becézgettük őket, csak simán mama és tata.
Pár hete úgy köszöntek el, hogy vigyázzatok magatokra.
És ma a félig leengedett ablakon kikiabálva, hogy Szeretlek mama, szeretlek tata!!!
Szerintem az öregek összepisilték magukat a boldogságtól!!! És azt is látták, hogy még azt se mondtam, hogy lehet elköszönni, vagy valami, hanem csak úgy, maguktól. vigyorogva, boldogan kiabálták. Szóval mienk az örökség, és kész! :)