2025.02.25.

Bianka

Egy jóóóóóóóóóóóóó hosszú hétvége.

Az oviban most hétvégén volt az óvodabál, az egész ovi erre készült, pénteken már ment a szervezés, ezért nem volt ovi. Gondolom, hétfőn meg romeltakarítás volt, és ezért sem volt ovi. A pénteket a fürdővel kibekkeltük, egész jó kis program volt, sok vidámsággal, sok sikerrel. A hétvégén Bernát elvitte a gyerekeket a mamához, vasárnap a másik mamához látogattak el délután, egyedül már csak a hétfő maradt.

Nehezen találunk olyan programot, ami négyünknek nem egy vagyonba kerül. Szörnyű, hogy bármerre mennénk, a parkolás, a program, a belépő, a kaja… minden annyira sok pénzbe kerül, hogy bele sem merünk gondolni. Felmerült az is, hogy csak simán bevesszük magunkat egy plázába, de ott is azért kellene ebédelni, lehet, hogy eszünk egy sütit, vagy valami, de minden ezrekbe kerül.
Hétfőn itthon maradtunk, és már a reggelikor hallottuk, ahogy kint az utcán dolgoznak. Így a délelőtti program ez volt, hogy a gyerekek az udvarról és az utcán a munkásokat nézték, ahogy a földet ássák.

Én meg mindeközben nagy farsangi jelmez vadászatban voltam.

A héten lesz a farsangi hét, minden nap egy másik program lesz az oviban, pénteken pedig a farsangi mulatságot tartják, amin jelmezben lesznek a gyerekek. A mieink persze kitalálták, hogy Sonic lesz az egyik, a másik meg a Sonicból Tails lesz, aki egy kétfarkú rókalány. Először még úgy voltam vele, hogy szerzek Sonic és Tails jelmezt, de aztán a hét egyre rosszabbul alakult, a gyerekek egyre engedetlenebbek lettek és a hangulat is egyre rosszabb lett. Pár nappal ezelőtt eljutottunk oda, hogy már most mindkettő megmagyarázza, hogy amit kérünk, azt miért nem kell akkor, úgy, abban a formában megtenni, mennek a visszakérdezések, de mindig, minden formában, még a legegyszerűbb dologra is, ami természetesen nem azért van, hogy pontosítsa a dolgot, hogy jobban csinálja, hanem azért, hogy azzal is az időt húzza. A hazugság, az egymás hibáztatása mindig megvan, de az igyekezet semmire nincs. Így amikor realizálódott, hogy ilyen jelmezt nem tudok szerezni olcsón, használtan, csak újat tudnék rendelni, darabját 8-10 ezerért, akkor azért elkezdtem gondolkodni, hogy mi lesz az ára annak, hogy a gyerekek arra a két-három órára olyan jelmezben lehessenek, amit épp kiadott a fantáziájuk. És nyilván más az, ha ez egy mélyebb, régi vágy, de ezek olyanok, mint a napraforgó, ha Sonicot néznek, akkor Sonicoc akarnak lenni, ha Lengemeséket, akkor meg Füttyös Vilkó akarna lenni mindkettő… És nyilván nem fogok mindenért pattanni, mert elfingják magukat.
És ha ez egy régebbi vágy lenne, akkor azért nyilván elgondolkodom, hogy ha nem is venni horror pénzért, de mégis hogy lehet prezentálni azt a jelmezt, de ez is egy hirtelen fellángolás volt, ami holnapután már megváltozik.
A másik része, hogy már azért kezdjük beépíteni azt, hogy kicsit dolgozzunk meg valamiért. Hogy nem minden van csak úgy, tenni kell érte, fáradozni kell érte. És persze egy gyerek nyilván nem fog elmenni dolgozni, de azért ekkora gyereknél már elég szépen látszik, milyen az, amikor odateszi magát, amikor igyekszik, amikor igazán akarja.
Ez most így lehet, hogy gonoszul hangzik, de az van, hogy a gyerekek még nem értik ennek az értékét, nekik ez darab-darab, csak azt látják, hogy vállat rántanak, hogy hát akkor vegyünk a boltból… Hogy ezért a pénzért mennyit dolgozunk, hogy 10-20 ezer forintból mennyi minden értelmesebb dolgot tudnánk venni, - ráadásul úgy, hogy jelenleg is mínuszban vagyunk, mert a bevételeink elég rapszodikusan jönnek – ezt még nem látják át, nem is értik, és nekünk, felnőtteknek kell ezt jól kezelni és nem természetesnek venni, hogy az első csettintésre pattanunk és erőn felül teljesítünk mindent, még akkor is, ha ez a család érdelével épp nem egyezik.

Volt az az alternatíva, hogy de, erőn felül mindent megteszek a jelmezért, és ha egy hétig zsíroskenyeret kell ennünk, akkor is beszerzem, mert hát a gyerek vágyai fontosak. Volt az az alternatíva is, hogy szerzek anyagot és Karika mamát megkérem, hogy varrja meg a Tails jelmezt – az ritkább, Sonicot még könnyebben kapnék… De aztán úgy voltam vele, hogy a lószart… Julis 6 múlt. Ennyi idősen én azért már rendesen motiválható voltam, már voltak terveim, vágyaim, mondhatni megdolgoztam dolgokért, és igyekeztem, ha volt valami célom. És ezt nem összehasonlításként mondom, csak azért, hogy egy gyerek, aki 6 éves múlt, már igenis képes ezekre, sőt többre is Pénteken, miután Julis még mindig folyamatosan az orrát szívta, nem igyekezett az öltözéssel sem, mondtam neki, hogy van esély a jelmezre, de azért kicsit igyekeznie kell. Kicsit tegye oda jobban magát, ne szívogassa az orrát, legyen együttműködőbb… Majdnem sírt, hogy neki annyira nagyon kell a Tails jelmez, hogy nagyon, és Ő  majd nagyon igyekezni fog. Hát ígéretekből már tele van a padlás, szóval mondtam neki, hogy oké, ez nagyon szép, és jó irány, szeretném is látni, ahogy igyekszik. Még haza sem értünk, már vagy háromszor vesztünk össze, addigra kb nyolcszor szívta az orrát, így mondtam neki, hogy azért az igyekezet kicsit mást jelent. Gondoltam, majd a hétvégén összekapja magát, de nem, gyakorlatilag odáig jutottunk, hogy amikor kértem, kértünk valamit, majdhogynem vigyorogva vállat rántott… Hát… egy idő után mondtam neki, hogy na itt buktad a Tails jelmezt. Komolyan mondom, ha azt láttam volna, hogy igyekszik, odateszi magát, nem érdekelt volna, hogy hibázik. Nem érdekelt volna, hogy a játék hevében mondjuk megfeledkezik az ígéretéről, mert hát gyerek. De Julis egy fél percig nem igyekezett. Jancsi sem volt jobb egy fokkal sem, most már sztereóban megy az ellenkezés. Ma reggel kettő perc alatt vagy háromszor kellett már határozottabban rájuk szólni alap dolgokért. És tutira megy most valami változás a lelkükben, ami nagyon szuper, örülünk neki, de vannak szabályok, amit mindenkinek be kell tartani. Szigorúan nevelünk, de nincsenek minden percben pattogtatva valamiért, nem szólunk rájuk irreálisan sokszor, vagy minden kis hülyeség miatt. De ha szólok, vagy kérek valamit, az nem véletlen, és nem érdekel, kinek mi az elgondolása a gyermeki lelkivilágról, és nem érdekel, mennyire boomer hozzáállás ez, elvárom, hogy bizonyos szabályokat betartsanak, és elvárom, hogy ha szólok valamiért, akkor azt tegyék meg. Szóval odahívtam reggel őket és szépen, türelmesen elmondtam, hogy ez így nem jó irány. A család attól működik, hogy figyelünk egymásra, és mindenki igyekszik, hogy jobb legyen a hangulat és elvárom, hogy erre ők is figyeljenek. Ha nem figyelnek, annak lesz következménye. Ha odafigyelnek, nyilván annak is lesz jó következménye, és nyilván mindenki jó következményt szeretne.
Délelőtt néha sikerült egymásra is figyelni, de ez, hogy alapvetően szarnak mindenre, kezd rohadtul idegesítő lenni. Ebédkor mondtam, hogy ezzel a hozzáállással a Sonic és a Tails jelmezt bukták, ez már biztos. Az nagyon nincs rendben, hogy csak én dolgozom meg ezért. Nekem hullára mindegy, miben lesznek pénteken, nekik lenne fontos ez, de a viselkedésük alapján úgy néz ki, nekik sem fontos ez annyira, viszont így akkor én sem töröm magam érte.
Két verzió van. Elmegyek és szerzek jelmezt, Jancsinak valami vagány fiúsat, Julisnak valami aranyos lányosat, és majd hozok, ami lesz. És hazahozom, Ti örültök neki és boldogok lesztek, hogy mehettek jelmezben. A másik verzió, hogy nem megyek és akkor nem lesz jelmezetek péntekre, és majd nézhetitek a többi gyereket, ahogy jelmezben van, Ti meg nem. – A jelmezt szeretnénk! – vágták rá gyorsan, szóval mentem jelmezt beszerezni, hogy mégis legyen valami.
Jancsinak intéztem egy Vasember jelmezt, álarccal, Julisnak meg egy cica jelmezt, ami valójában egy fekete, szőrmés, tappancsos felső, és vettem hozzá cica fület és farkat.
Mindketten nagyon örültek neki, és teljesen felpörögtek, Julis majd kap egy arcfestést péntek reggel, hogy szép cicalány legyen.

Összességében most megint nagyon elfáradtam ebben a huzavonában, hogy állandóan megy a határfeszegetés. Nekem most ez nagyon kimerítő. Sok a dolgom, az agyam állandóan jár. Nagyon jó lenne, ha nem kellene olyan baromságokkal foglalkoznom, hogy hazaérek, és még kabátban vagyok, de már a hatodik hülyeséggel jönnek oda, hogy a Julis két szappant nyomott és odaadta a kezembe a szappanadagolót, - de én nem adtam oda – de hazudsz, mert odaadtad, - De egyébként miért vesszük a kezünkbe a szappanadagolót? – kérdezem közben, - mikor már huszadjára beszéltük meg, hogy nem kell felemelni????? – és aztán az 5 éves Jancsi megkérdezi, hogy válthat-e felsőt, mert vizes lett a kézmosástól, és látom, hogy a hosszú ujjú póló a hónaljáig csurom víz – és akkor megint megkérdezem, hogy 5 évesen nem tudunk kezet mosni? Nem tudjuk, hogy az az első, hogy felhúzzuk a pulcsink ujját? – És ekkor még kabátban, cipőben, kosárral és kulccsal a kezemben állok az étkező közepén, hogy van még valakinek valami f@szsága, vagy hazaérhetek végre????????????? Mert öt perce állok itt, és apának még nem tudtam köszönni sem.

És akkor még az estét jól megkoronáztuk…

Az esténk Bernáttal szótlanul telt. Nem haraggal, de szótlanul, miután Julist finoman szólva lekaptam a 10 körméről… A fent vázolt, kimerítő hétvégét még megfejelte azzal, hogy az esti búcsúzós kör után még kiment és a fél kulacs vizet megitta. Nála ez különösen fontos rész, mert a bepisilés még mindig ott fenyeget minden éjjel, szóval azt, hogy Julis hat évesen nem pisil be, ezt azért nem tudjuk teljes bizonyossággal kijelenteni… Rendszeresen megbeszéljük, hogy reggel és délelőtt lehet sokat inni és egész délután, de ebéd után és vacsora után már nem. Ihat, de akkor már csak vizet. Szörp, tea, kakaó akkor már semmi szín alatt nincs, csak víz. És lefekvés előtt már nem ihatnak sokat. Ennek ellenére Julis vigyorogva, heherészve jelentette be, hogy megitta az összes vizet, hehehe…. Amire elég dühös lettem. Mondtam neki, hogy oké, rendben, játszhatjuk ezt… Ha bepisil, akkor elteszem a hugyos lepedőjét és abból fogok szellemruhát csinálni. A hugyos részére vágok két lyukat és azt fogom a fejére húzni, hogy szagolja egész nap… Utána a kis köreivel,  balettozással, meg mindennel az alvás körül úgy felcseszett még akkor este, hogy mondtam Bernátnak, hogy csináljon vele valamit, mert megtépem…
Ott döntöttem el, hogy, most már én megyek fel és elpakolok fent, leszarom, mi a terv, nem érdekel, mennyi plusz munkába kerül, elpakolok fent és én megyek fel, mert ennek semmi értelme, hogy én küzdök itt össze-vissza, úgy néz ki, hogy négyünk közül csak engem zavar, hogy Julis szándékosan mindenben ellenáll, hogy aztán ennek szinte mindig rossz eredménye van, mert – ahogy a példa is mutatta – reggelre természetesen tiszta pisi volt az ágya… És persze ez is csak engem zavar, mindenki más szerint ez rendben van. Bernát reggel indult kávét csinálni és vette le a két gyerekcsészét is… Kérdeztem tőle, hogy ugye nem azzal akarod jutalmazni a behugyozást, hogy kávét kap? (nyilván nem kávét, csak mi így mondjuk) És Bernátnak is mondtam, hogy nem az a bajom, hogy baleset történik – bár de, ez is bajom, de ez másik téma – hanem az, hogy megmondjuk, hogy ne igyon sokat, aztán heherészve mégis megissza a sok vizet, mikor ő is tudja, hogy a nem bepisilt még elég gyenge lábakon áll. Ez a bajom.
És elegem van ebből, hogy valahogy mindig úgy jönnek ki a dolgok, hogy Julis ügyesen bármilyen f@szságot megcsinálhat, mert aztán mindig valahogy úgy jön ki, hogy mindig megússza.
És most is mi van? Ellent mondott, bepisilt, Bernát adta volna neki a kávét… És ki szív? Én… mert én dolgozom itthon, és hiába van bennem az, hogy legszívesebben hagynám a picsába az egészet, hogy jól van, szagoljad, feküdjél a hugyos ágyadban, de egész nap meg nekem kell szagolni. Így ha nem akarok a húgyszagban ülni egész nap, akkor nyilván kimosom az ágyneműjét… Én, aki már este is megmondtam, hogy ebből baj lesz.

No hát reggelre meg is lett a következménye. Nem volt könyörgés reggel. Szigorú voltam és most nem voltam kedves és elérhető. Szikrázott a levegő, szerintem érezte mindenki, hogy pillanatok kérdése, hogy a Hulk előjöjjön, szóval nem nagyon kellett kétszer kérnem semmit. Julis érdekes módon tudott öltözni gond nélkül és érdekes módon az orrát sem szívta… döbbenet. Hát ha ez jó így, akkor nekem jó… Rend van? Rend.. Ennyi. Így is lehet.