2025.03.31.

Bernát

Na ide figyeljen az összes „píszí szarházi”, az összes „gyereksimogató, csak beszélgetni kell és akkor minden megoldódik” barom!
Lassan már fél éve kisebb-nagyob problémák vannak az oviban, ahol a picsa óvónők csak terelgetik a gyereket, és eljutottunk arra a szintre, hogy egy szülő megkeresett, hogy a fiam veri a KISLÁNYÁT!!!
Egy fejjel alacsonyabb és fiatalabb a kislány, de ez igazából lényegtelen, mert 1. lány! 2. gyerek!
Szóval mindig elbeszélgetünk Jancsival, hogy mi hogy volt, megkérdezzük a körülményeket, az okokat, soha nincs olyan, hogy azonnal lekapjuk a tíz körméről, és aztán elmondjuk, hogy ezt nem szabad, ezt ne csinálja, legyen okosabb, időnként meg is fenyegetem, hogy ha így halad, rossz ember lesz és börtönbe kerül. Rágjuk a fülét, minden nap megkérdezzük, milyen napja volt, hogy sikerült a jó viselkedés, sosem bántjuk, ha rosszat csinál, szemtelen, vagy verekszik, és nagyon megdicsérjük, ha jól viselkedik! És ennek ellenére, most megint kiderült, hogy ezt a kislányt is bántja, szorítgatja a kezét és lökdösi, meg ami még nem derült ki.
Fortyog bennem a düh, hogy kiviszem az udvarra és úgy megverem a szarházit, hogy be se tud jönni!!!!!!!!!!!!!!
Simogatni, meg beszélgetni… meg a faszomat! Ha egy szülő ezt nekem még egyszer meri mondani, ott helyben felpofozom!
No… mivel nyilván nem akarom megölni ezt a szarházit, és mivel azt vállaltuk, hogy embert faragunk belőle, mondom, mit csináltam!
Odahívtam magamhoz, elkezdett sírni, én megkérdeztem, hogy miért sír, mert egy ujjal sem nyúltam hozzá! Megkérdeztem, hogy mit csinált a kislánnyal, amiért az sírva ment az apjához?
És ő elmondta, hogy megszorította a kezét, csak jelzem, hogy Jancsi szorítása egy felnőtt, nagy kezűnek, amit nem tud rendesen megfogni, az is kellemetlen, ha a két ujját fogja meg, az már fáj! Gondolom, a kislány kezét rendesen megfogta (Bianka:  állítólag a kislány kérte, de mindig ide lyukadunk ki, hogy a másik kérte, és én ezt már nem veszem be. Ráadásul tök mindegy, ki mit kér, van, amit egyszerűen nem tehet meg a másikkal. Ha nem tudja azért visszafogni magát, mert a saját eszétől ez még nem megy, akkor fogja vissza azért, mert ez a szabály, mert az óvó nénik is ezt kérik és én is ezt mondom. És a másik, hogy ha a másik azt mondja, egyél homokot, vagy kutyaszart, akkor felveszi és megeszi? Nyilván nem… Szóval legyen ennyi esze, hogy nemet mond a hülyeségre.)
No szóval kértem, hogy adja ide a kezét, erre még jobban sírni kezdett. Hangsúlyozom, nem csináltam semmit… de azért fasza ez a megfélemlítés…, kapott volna két pofont, már el is felejtette volna! Odahívtam Julist és kértem a kezét, oda is adta, kérdezem tőle, hogy fáj-e? Mondja, hogy nem. Újra kértem Jancsi kezét, aki még mindig sírt, megfogtam (gyengén!) És megkérdeztem: Apa mennyire erős? - Nagyon! - Mennyire tudom megszorítani a kezed? – Nagyon-nagyon, hogy fájjon! (És persze közben sírt) - És tudod, hogy miért nem szorítom meg a kezedet? – Azért, mert kedves vagy. (mondta zokogva) – Igen, vigyázok, hogy ne fájjon!!!
Elengedtem a kurva kölköt, és elküldtem az ágyába. Ott ül és gondolkodik.

No, lehet, hogy egy agresszív állat vagyok, és lehet, hogy ezeket az ügyeket nem így kell megoldani, nem vagyok pszichológus, de az biztos, hogy most már zéró tolerancia lesz, és ha meghallom, hogy verekszik, én biztos megverem! Elegem van a beszélgetésekből, a logikából, fenyegetni se lehet, mert az érzékeny kis lelke sérül! És akinek a kezét szoringatja, az mennyire sérül? Míg a balfasz óvónők nem csinálnak semmit, a másik gyerek vajon, hogy sérül? az ő szülei vajon meddig beszélgetnek vele, hogy jobb legyen?
Elég lenne egy nyakleves az oviban, amikor ilyet csinál és már is meg jegyzi, hogy ilyet nem csinálunk! De nem… haza küldik, hogy beszélgessek el vele. Hú hát nemsokára fogadó órára vagyunk hivatalosak, mindenki érdeke, hogy én oda ne menjek el!!! Gondolom, ezzel Bianka is egyet ért…
No holnap reggel lesz meglepetés, megmutatom a gyereknek, hogy mi az a katonaság!
További jó gyerek simogatást!  

Bianka

Aki olvassa a blogot rendszeresen, az tudhatja, hogy az elejében volt, hogy rácsaptunk a gyerekre. Volt, hogy balesethelyzet volt, volt, amikor életveszélyes dolgot csináltak egymással, vagy a kutyával, és ezeket nem hagytuk szó nélkül. Jó ideje azonban teljesen megváltozott egy csomó dolog, sokat olvastam a gyereknevelésről, és a gyermek lelkivilágáról, a belénk vetett bizalmáról, és nagyon sokat dolgoztam azon, hogy nekem, nekünk ne legyen eszközünk a pofon. Egyik oka ennek az, hogy a gyerekek egyre nagyobbak. Ha most pofozkodunk, hol lesz ennek vége? Mikor lesz az, hogy na jó, most már x éves vagy, innentől nem pofozlak? Ez egy tévút… A másik, hogy még mindig azt gondolom, hogy egy jól irányzott pofon a megfelelő időben aranyat ér, és ha ez jókor, jó időben történik, akkor soha többé nem kell ehhez az eszközhöz nyúlni. De ehhez tényleg az kell, hogy akkor, abban a pillanatban történjen meg. Ha már utólag csinálom, fenyegetem, megyek utána, elkapom, stb, akkor már cseszhetem… az már nem az. És sokan ezt keverik össze. Szerintem a gyerek fenyegetése, az, hogy valaki közelít és ő tehetetlen és tudja, mi következik és retteg, az egy borzasztó irány, az valóban gyengíti a belém vetett bizalmát, de az, hogy ott van kéznél, rácsap a macskára, én meg nyomok egy tockost neki, abban inkább a hirtelenség a sokkoló, és sokkal jobban összekapcsolja a tettével, mintsem azzal, hogy azt én, a legfőbb bizalmasa csináltam.

Egy szó, mint száz, nem verünk gyereket, ez a lényeg. Kicsúsztunk már ebből, időben is, és mindenhogy, de attól sokszor érzem azt, pl, amikor Julis hetekig szívogatta az orrát, és ezzel szétidegelt, hogy az egy szimpla rossz szokás volt, amit néha szándékosan csinált, hogy idegeljen, néha meg csak simán megfeledkezett magáról, de egészségügyi oka nem volt. És nem volt hatékony a kérés, a beszélgetés, a rosszal való fenyegetés, az egészségügyi kockázatok elmesélése, a mellőzés, a megdicsérés, ha nem csinálta… semmi nem volt hatékony, de kb másfél-két hónapig csinálta és rohadtul az agyamra ment vele. Sokszor gondoltam arra, hogy egy ilyen orrszívás után vágnám úgy nyakon, hogy lefejelje az asztalt, biztos következőre kétszer meggondolná, hogy szívja-e az orrát. És akkor felteszem a kérdést, melyikkel mit nyerünk és mit veszítünk? Az egyik esetben – a mi esetünkben – ugyan nem bántottam, de másfél hónapig hányszor szóltam rá, hányszor kértem, hányszor szidtam, fenyegettem, ignoráltam, arrébb küldtem, nem foglalkoztam vele, elzavartam, hogy menjen szurtyogjon másnak, nekem itt ne… másfél hónap alatt ez vajon mennyit gyengített a kapcsolatunkon? Mert gyengített rajta. Mert amikor szétidegelt ezzel, akkor nem ültem le vele játszani, nem akartam vele foglalkozni, nem akartam vele beszélgetni, nem akartam megölelni, volt, hogy nem vacsoráztam velük… És igaz, nem bántottam… fizikailag nem.
Ehelyett ha a második alkalommal nyakon vágom, harmadikra nem szívja az orrát, 10 perc után megbékél, megölelgetem és elmondom neki, hogy ez miért volt. És nyertünk volna másfél hónapnyi beszélgetést, jó hangulatot, közös vacsorát, társasjátékot, kedves ölelgetést, babusgatást.

Jancsival is most rendszeresen áll a bál. Biztosan változik benne valami. Sok az energiája, rágja a körmét és nem tudom ezt mihez kötni, mint egy belső fejlődéshez, belső szintlépéshez, ami lehet, hogy Julisnál kijön az ellenkezésben, durcáskodásban, csapkolódásban, Jancsi meg nem velünk ellenkezik, hanem kezelhetetlen, harcol a társaival és a körömrágásban jön ki a feszültség. Azért nem tudom máshoz kötni ezt, mert az összhangulat egyébként jobb, mint korábban, többször van jó délutánunk, esténk, egyre többször viselkedünk már úgy, mint egy idilli család, sok a játék, a vicceskedés, a szeretgetés, beszélgetés, így az biztosan nincs, hogy azért lett agresszív a gyerek, mert itthon ezt látja. Mi Bernáttal mindig szépen beszélünk egymással is, nincs köztünk feszültség, de ha nagyritkán van, akkor sem mondunk csúnyát egymásra, a tettlegesség pedig még soha nem fordult elő, ez nálunk egyszerűen nincs. Szóval részünkről biztosan nem lát ilyet, ezért gondolok egy belső változásra, aminek ez a felszíni hatása. Hát nem szerencsés, az biztos. Bár ha azt nézem, lehet, hogy hosszú távon mégis az… Mert ha ez kijön most 5 évesen, és elkezdjük ezt egy normális mederbe terelni, eszközt adunk a kezébe, hogy a benne lévő feszkót hogyan vezesse le, akkor hosszú távon ebből nyertesen tud kijönni, mert hosszú távon biztosan gond lenne ebből. Gond most is van. Megyek az oviba szerdán egy fogadóórára, amit én kértem. Ma ez az apuka azzal jött, hogy bántja a lányát Jancsi… Szerencsére Ő jófej volt, és mikor mondtam neki, hogy oké, segítsen legyen szíves, beszéljen Jancsival, hátha komolyabban veszi a gyerek a dolgot, akkor nagyon rendes volt, és tök normálisan beszélt Jancsival. Normális, de határozott volt. De azért bennem van a para, hogy vajon hány család életét, délutánjait, estéit, reggeleit csesszük el, mert a gyerekük nem akar oviba menni Jancsi miatt? Vajon hány családban szitokszó már Jancsi neve? Ahogy nálunk is van már ilyen gyerek, hogy nem is ismerem, de már az agyamra megy, mert állandóan bántja Julist… Vajon hány szülő kerül engem, vagy Bernátot? Hány szülő mondja azt a gyerekének, hogy azzal a buta verekedős gyerekkel ne foglalkozzon? Jancsi elcseszi minden egyes délutánunkat, esténket ezzel. Most is feszültség van köztünk Bernáttal, mert Ő nem úgy kommunikál, ahogy én. Én írok a szülői csoportba, megkérem a szülőket, hogy beszéljünk, stb, erre Bernát beír a csoportba egy mondatot, amire másik három bekezdéssel magyarázkodhatok, és persze majd én megyek szerdán a fogadóórára, és ha az óvónők fülébe jut ez, akkor feléjük is majd nekem kell magyarázkodni. Szóval igen, Jancsi rendesen elcseszi a szabadidőnket. És ahelyett, hogy kedélyesen elcseverésznénk a lekvároskenyereink felett, fagyott a hangulat és mivel így mese sincs, de Julist – aki az egészről nem tehet – nem akarom szívatni, így kint olvasok neki mesét az étkezőasztalnál.
És akkor megint kérdezem, hogy óvom ugye a kis lelkét, hogy nem bántom, de ez a hangulat jó? Az, hogy kimarad emiatt dolgokból, jó? Nem ütöm meg, mert sérül a kis lelke… de ettől nem sérül?