2025.09.10. - Ezer éve
Börnát
Hát telnek a
hetek…
Egyre ritkásabban írunk, zajlik az élet de átléptünk a megszokott szürke
hétköznapokba, kevesebb a probléma, kevesebb a megoldanivaló, és így kevesebb
az írnivaló is.
Felkészülendő az ovira, az asszony és anyám kimentek „külfőldibe” olcsón
ruhákat venni a kölköknek, (olcsó, az több mint 100 ezer, igaz a két gyerekre.)
Az ovikezdés nem igazán nagy beruházás, sok ruhájukat kinőttek, azt venni
kellet, de igazából, új fogkefét kaptak, kértek két csomag papírzsepit, és kb.
ennyi. Az első napot jól viselték, Julist megdicsérték, hogy szépen és jól
viselkedett, szó nélkül terítette az asztalokat, hordta a tányérokat, amiben
rutinja van, abban nagyon ügyes. Segítőkész, csak a kommunikációja kicsit
gyenge, nagyon belemászik bárki aurájába és bámulja, ami kicsit pszichopata, de
ő csak igazából mozizik…
Jancsit természetesen minden nap lebasszák, tegnap épp a csúszdán csúsztak le
ketten egyszerre…
Egyébként ő nagyon okos, csak nagyon pörgős, és ebben a lassú oviban unatkozik,
ezért van idő baromkodni, feszegeti a határait, nagyon erős, nagyon gyors és
kell neki a kihívás.
Beindult a karate is, volt eligazítás, szülői… A lényeg, hogy nem emelkedik az
összeg, és a másik, hogy lesz lehetőség erőnléti edzésre, amin gondolkodom is,
hogy ha emberi időben lesz, akkor jelentkezek rá, ha ez összeegyeztethető a
gyerekek edzésével, félek, hogy nem.
Azért vannak problémák is, amikről írtam már, de az asszony kitörölte!
Bianka
Igen, töröltem, mert azt gondolom, nem mindenki kíváncsi ezekre a dolgokra. …
:)
Bernát
Szóval kicsit elbeszélünk néha egymás mellett: én próbálok mindent jól
csinálni, segíteni, intézkedni…
DE neki hiányérzete van, és mint a nők, ő is kombinál.
Szóval kevés neki a közeledésem!
Több simogatást, ölelést, és puszikat kíván, a fene a gusztusát :)
Bianka
Hát őőő…
igen…
Most nagy változások vannak nálunk és ezek nem mindegyike partner abban, hogy
minden sínen legyen és egyensúlyban.
A gyerekekkel minden hülyeség ellenére egészen jól rendeződünk, nekem viszont
az állásom megszűnik. Ami kirajzolódni látszik, az még nem annyira erős, így
szorít a pénzügyi helyzet.
Keresem az állásokat, és Bernát meg sokat dolgozik.
Így viszont kb a kommunikációnk egymás felé kb a nullával egyenlő. Egy fáradt
nap után kb annyira tudunk kapcsolódni, hogy készítek neki egy kávét és elé
teszem az ételt, majd irány az ágy, és megy a Tiktok. És hát… valljuk be, ez
így senkinek nem jó a családban.
Bernát jogosan pihenne, hiszen fáradt, a gyerekek nyaggatnák, hiszen szeretik
és hiányzik nekik, és én is nyaggatnám, de én nyilván nem rohanom le.
Csak nem rohanom le ma, meg tegnap sem, meg előtte sem, meg egy hete sem, meg
két hete sem… És értem, hogy sok a munka, de így, hogy még csak nem is beszélünk,
így csak elmegyünk egymás mellett. És ez nem jó.
Szóval nem csak az ölelés kell… hanem összességében Bernát, aki mostanában kb
elérhetetlen.
Rossz
párosítás úgy, hogy én közben egyre jobban vagyok, egyre energikusabb vagyok.
A legrosszabb, hogy ezt nagyon megbeszélni sem tudjuk, mert minden alkalommal
úgy jön ki, hogy mit akarok már megint.
Bernát
Én meg a hátam közepére se kívánom ezt az egészet, mármint amikor koszosan, fáradtan,
büdösen, izzadtan hazaérek, és csak arra vágyom, hogy lefürödjek, egyek valamit
és feküdhessek az ágyban.
És reggel is, amikor a lányom odabújik mellém, én meg örülök, mert vajon hány
évig fog ez még így lenni, és csikizgetem, simogatom, birkózok vele, az asszony
meg azt érzi, hogy már megint nem vele foglakozom, és persze ésszel mindenki
tudja, hogy ez tök jó, de a hiányérzet az valós.
Bianka
No igen… ez a legkeményebb rész volt… amikor reggel szó nélkül, hidegen kelek,
megyek a konyhába teszem a dolgom, a gyerekek meg mennek és nekik apa elérhető.
És megy a nevetés, a gyöngyöző kacajok. És ez egy érzelmi, meg tudati anomália…
Egyfelől mekkora öröm! Végre! Hatalmas nevetések! Három éve vagyunk együtt.
Három év alatt már ennyire megérkeztünk!Csodálatos idill! Apa és a gyerekek.
És közben belém hasít a felismerés, hogy én nem vagyok ölelve, nem vagyok
szeretve, nem kapok ilyen kedvességet, és fájóan, de elfogadom, mert Bernát
fáradt és persze megértem… csak rossz felismerni, hogy a gyerekekre nem fáradt,
rám igen.
És ilyenkor minden egyes gyöngyöző kacaj egyben öröm és a szívembe egy
késdöfés, mert az arcomba tolja, hogy én mit nem kapok meg.
Bernát
DE én próbálok erre is odafigyelni, nem mint feladat, mert azt tilos!
Bianka
Most ez kicsit érdekesen hangzik, de Bernát nem véletlenül írta. Egy kicsit
vitásabb helyzet után Bernát az egész napját a közös google naptárunkban
teleírta, mint feladat: megölelni engem, megcsókolni engem… Amit én rossz néven
vettem, mert nem egy naptári bejegyzés akarok lenni. Nem egy kipipálandó
feladat akarok lenni. És ha ez nem jön vágyból, akkor keressünk rá megoldást,
de ez az irány nem oké. Nagyon nem.
Bernát
…Hanem odafigyelek, hogy növeljem a szükségemet, hogy többet cirógassam az
asszonyt. Igen! A Lidlben a hűtőbe hajolva is!!! :)
Bianka
Haha :D
És azt hozzáteszem egyébként, hogy nálunk totál kijön az, hogy mennyire fontos
ismernünk a szeretetnyelveket, a sajátunkét is, és a másikét is.
Mert Bernátnak nem csak egy külső kényszer a munka. Azért teszi, mert
gondoskodik rólunk. Ez az Ő részéről egy nagyon sok energiát felemésztő
szeretet megnyilvánulás, ami viszont kb lefedi Bernát energiatartalékait.
És ezen felül még jön az, hogy munka után felhív, megkérdezi, hogy van-e otthon
kenyér, kell-e valami a boltból és hoz, amit kell. És amellett mindig hoz nekem
valami zöldséget, cukkinit, répát, valamit… ezt csak nekem, mert gondol rám. EZ
is az Ő szeretetnyelve: a gondoskodás.
Az én szeretetnyelvem meg most az érintés lenne, és nagyon nehéz ezt úgy megfogalmazni,
hogy ne legyen bántó: hagyd a fenébe a cukkinit, csak simán ölelj meg…
De no para, megoldjuk ezt is :D
A gyerekekkel az első évben kis híján lelkileg belehaltunk… de túléltük :D Ha
másra nem is, ez arra jó volt, hogy megjártuk a mélységet, és tudjuk, hogy
túlélhető :)
Bernát
Ma hullafáradtan (de ez nem újdonság) értem haza a melóból, és félig süketen
(na ez már újdonság) Nagyon hangos volt a horonymaró a panelben. Gyorsan lefürödtem,
ittam, és anyáék is hazaértek az oviból. Kimentünk az udvarra, és „karatéjoztunk”,
első osztályban jártam fél évet, aztán kiestem…
No de annyira bénán rúgtak, hogy gondoltam, gyakoroljunk már egy kicsit.
Julisnak még az indiánszökdelés se ment, a láb kéz koordinációja kb -5, nagyon
rossz, de azért meg mutogattuk, próbálgattuk, dicsértem… Jancsi ügyesebb,
jobban, erősebben rúg, de nehezen viselte, hogy nem csak vele foglalkoztam,
állandóan ment az apa, nézd, apa, apa nézd…
Sokat javultak, remélem a következő edzésen lesz is látszata! Most tervezzük a
védő felszerelés vásárlást mert az azért kell, meg esetleg karate ruhát, mert
hát az is kelhet majd.
Mondhatni, hogy mind a két gyereknek kötelező lesz a karate, mert Julisnak
nagyon kell a mozgás, mert duci és lusta, Jancsinak, meg rengeteg az energiája
és igényli a kihívást.