2025.12.24 - korábbi rész

Bernát

Az asszony a hibás!!!!
Én, ha más nem, hétvégén írok, azt az asszony nem javítja ki, és nem is tölti fel!

Szombaton délután a múltkori halloween-es bandával találkoztunk, valószínűleg utoljára.
Most karácsonyi vásározás volt…
Elmentünk egy templom közösségi terébe kicsit haverkodni, volt pár ácstanuló osztálytárs, volt pár lány barátnő, volt két felnőtt, szerintem mind a kettő meleg, de ez nem is annyira számít, és voltam én a két gyerekkel. Én egész életemben kakuktojásnak éreztem magam, én voltam minden cégnél a legfiatalabb, én voltam, aki mindig külön utakon jártam, sokszor éreztem, hogy nem ide tartozom…
Már fiatalon jelentkeztem egy hobbi szakkörbe, ahol makettozni lehetett, és akkor is éreztem, hogy nem ide tartozom, amikor akit megkérdeztem, hogy hogyan csatlakozhatok, elkezdte magyarázni hogy ide nehéz a bejutás, (mondom oké, le kell tenni valamit az asztalra) és, hogy porta szolgálat van, és azok engednek be, és kamerák vannak… És akkor esett le, hogy egy tolvajnak néz, vagy egy csóró hülye gyereknek! No abba a modellboltba azóta nem járok!!!

Amikor ebbe a csapatba érkeztem, én voltam a negyedik legidőssebb, három vezető volt, időssebb a az ötből. Én voltam a résztvevők közt a legöregebb, az az 6 évestől a harminc hat évesig, a legtöbb kamasz… És most is ez van, ezek most kamaszok, isznak, drogoznak, baromkodnak, ezeket én nem igazán csinálom, de ilyen helyre nem gondolnám vinni a gyerekeimet!  Szóval úgy néz ki, hogy ez a csapat nem az én csapatom.

Már mondtam az asszonynak, hogy szeretnék egy csapatot indítani a faluban, ahova a kölkök járnak. Mert itt is így van, hogy a vezető gyerekei és barátai a kemény mag, és néha kapcsolódnak ide pótszerelvények, akik idővel kikopnak…
Szóval akkor én is csinálok egy jó kis tábort a kölköknek, én leszek a „fő vezír”, majd én is alezredes úrnak hívatom magam :) és majd én mondom meg a tutit.

Szóval a  kölkökkel voltunk karácsonyi vásárban, megnéztük az óriás kereket, és utána felmentünk a templony toronyba szétnézni, a sötét, de kivilágított város felett.
A toronyból csak egy út vezet le, ezért nem igazán figyeltem, hogy mi van a kölkökkel, szaladgáltak körbe körbe, egyszer csak szól valaki, hogy a fiamat valaki levitte pisilni! Hát a torony 60 méter magas és az alaksorba van a vécé, és egyébként kb. három embert ismertem a bandából. De mire indultam volna utánnuk, addigra visszazavarta őket a vezető, hogy mit képzel más gyerekét elvinni engedély nélkül!? És igen, alapvetően, van ott pár ember, akinek gond nélkül engedném, hogy elvigye a gyereket vécére, de heló öcsi, ez nem mindenkire vonatkozik.

Vasárnap az elengedett lehetőségek napja volt.

Elsőnek a hajnali vásárt engedtem el, aztán a kutyaól építést, később már minden munkám.
A tököm… vasárnap van, én meg fáradt vagyok.

Aztán elengedtem a gyerekekkel való foglalkozást is.
Ez annyira hálátlan, hogy én reggel zenével, meg kávéval keltem őket, ők meg gyakorlatilag ahol csak lehet, faszságot csinálnak!
Kb. egy hete üvöltöttem le Jancsit, mert az udvaron épp püfölte a pedálos kisautóját, meg kérdeztem, hogy muszáj szét rörni?, nem tud valami értelmesebbet csinálni? Erre egy hét telik el és egy botra felszúrt hungarocellel újra püföli, kinyitottam az ablakot és kikiabáltam, erre hátra ment, ott meg a hungarocell bálákba szúrkálta a botját.  Ezek olyan dolgok, mintha direkt csinálná. És ugye végre az oviban nincs baj, persze nincs, miután az asszony hazahordja őket ebéd után, kötelezően alszanak (nem úgy mint az oviban) és utána már nem viszi vissza őket.

De erre most Julis kezdi, játsza a gyogyóst, fél éve szívogatja az orrát, pedig nincs megfázva, most négykézláb közlekedett a folyosón a gyógypedagógus előtt, hiába szóltak rá.
És a BÓNUSZ!!!! Elkezdett a fél arcára tikkelni, kacsint a szemével és közben forgatja a szemét, mint akit villám csapott. Azt javasolták, hogy ne vegyük észre, de annyira borzalmas, hogy megmondtam neki hogy ezt ne csinálja.

Bianka

Múltkor hallgattam egy műsort, ahol mondták, hogy a mi generációnk nagyon nehéz helyzetben van ezzel a sok infóval… Lecsesztek a szüleink, a tanáraink és most a gyerekeink is. Utóbbi még csak átvitt értelemben van – még – de ez, hogy nekünk a sok infóval van lehetőségünk ezt egyel jobban csinálni, ez egyébként nagy felelősség és baromi nehéz is. Rohadt fárasztó, mert mintánk az van, amit kaptunk – vagy jó, vagy nem – de jobban kellene csinálni, amire meg még nem nagyon van tapasztalat, hogy mi válik be és mi nem. És akkor jön ez a tikkelés.
Én egyszer rászoktam egy ilyenre. Anyám mondta, hogy ne csináljam. Csak csináltam tovább, kb szartam rá, mit mond… megunta, és a következő ilyennél úgy nyakon vágott a nyílt utcán, hogy körbefordultam… aztán nem csináltam többet.
És most itt ez a tikkelés. Ez feszültségből jön. Nyilván dolgozik benne valami. Bármi lehet. A mi feszültségünk is akár, de inkább valami még mélyebb dolog. Nagyon mélyről, nagyon régről. A torna – a csecsemőkori reflexes  - nagyon sokmindent szabadít fel. Ezt mondta a csaj. De volt ez az időszak, amikor Jancsi volt a főszereplő minden egyes nap. És abban a helyzetben nem kérhette a figyelmet, nem is kapott annyit. És ez is kijöhet. És jött az orrszívás – az is ebből volt, feszültségből, de azt nem tudjuk hallgatni – már senki sem, rászólunk, hát keresett mást, jött a szemés arctikkelés. És az van, hogy ez a feszkó dolgozik, és valahol, valahogy kijön. Majd elmúlik. Én nem akarom nyakon vágni. Pedig lehet, hogy a tünetet megoldaná. Csak az a gond, hogy ha ez tényleg feszkóból van, akkor ez nem múlik el attól, hogy nyakonvágom, de dolgozni fog tovább.

 

Bernát

Hihetetlen, ha nem az egyik, akkor a másik barom.
Közeledik az iskola alkalmassági vizsga, Jancsi gond nélkül át fog menni, de Julis szerintem olyan debil minősítést fog kapni, hogy be se engedik egy normál iskolába. Jancsi már több számot ismer, tudja a napokat, tudja, mi mi után jön. Tudja általában, milyen nap van, hétköznap hétvége, mikor van ovi… Julis, ha átbeszéljük, hogy ma szombat van, nincs ovi, nincs munka, ő megkérdi, hogy akkor hétfő van?

Bianka

Félelmetes egyébként Julis…
Néha, mintha direkt csinálná, hogy hülye. És tényleg nem tudok rá mit mondani. Vannak olyan kérdései, amire csak nézek, hogy phuuuu, bazdmeg… Aztán meg vannak helyzetek – érdekes módon mindig csokival, vagy nasival kapcsolatos, hogy ott meg olyan éles logikája van és olyan jó megfigyelő, hogy Sherlock Holmes kutyafüle hozzá képest. Szóval igen, ez a vizsgálat nekem is nagy para.

Bernát

Van egy játékuk, ötödölőzni szoktunk velük, Jancsi még ügyetlen, nem vesz észre dolgokat, de Julis egy sima sort sem tud kiépíteni. Néha nem is érti, mi az a „sor”. Megmutatom, hogy figyelj, itt van egy sorban három, és mellé teszek valami egyenest, mondom, hova tudod rakni még a kockákat, és simán elteszi valahova máshova, akkor könyörgök, hogy ide az egyenes mellé valahová, egy sorba, és akkor is mellé megy egy lyukkal.
Nagyon sok türelem kell hozzá, egy óra múlva kb. ugyanúgy játszik az anyjával, és ugyanezt eljátsza, pedig mindketten megépíttettük vele a vízszintes sort, a függőleges sort, és a ferdét. De akkor se. Küzdünk, mint malac a jégen, de kicsik az esélyek.
Jövőre már iskolás lesz, de még a jelenlegi ovis társai se szeretik, mert nagyon tapadós, és a magassága miatt is kilóg a sorból és kb. ő a feketebárány! Próbálnánk kicsit kedveltebbé tenni az oviban, de ugye nem igazán engedik, nem lehet a csoportot megvesztegetni, mert pl. szülinapra se lehet semmi extrát vinni, csak zacskós sütit…

Hozzáteszem a nyavajgáshoz, hogy az se tesz jót, hogy minden este a Grincset kell nézni huszonharmadjára!
Az én hibám, mert nincs még kész a szobájuk és így nem lehet őket külön csapni, nincs hova menekülni.
Kidúrnak az ágyamból, az előtérben anya dolgozik, a múltkor odafeküdtem a fürdőbe a szennyesre a tacsi mellé! Két nyomorult!

Egy boldog reggel!
Van egy film, Tom Cruise a főzereplő benne, ahol egy háborúban meghal és minden nap újra indul. Elsőnek nem érti, aztán elkezd próbálkozni, hogy túlélje a napot, próbálkozik, százszor meghal és bármit tesz, ugyanaz a vége!

Ma reggel felkeltem, ébresztettem a családot, kezdődik a hét, mindenki fáradt, mert a gyerekek kilenckor aludtak el, én tizenegykor, az asszony meg ki tudja… hajnali egy?
Mindenki nyűgös, még vissza akar feküdni, hideg van (22 fok)  én felkelek, csinálok egy jó kávét… magunknak, a gyerekeknek nem. Minek? úgy is csak vita lesz, aztán meg könyörgés, hogy valami finomságot nem kaphatnk mellé? Nem, a kávé a finomság, ne húzd az időt. Nézem a telefonom, már fél van, még senki sehogy nem áll, pedig jó esetben most kéne indulni…
Megy a vita, veszekedés, anya ordít, hol az egyik gyerek felejti el, hogy nem feküdni kell az ágyon és játszani, hol a másik. Már negyvenöt van, utolsó pillanat, most, ha nem indulnak, elkésnek, anya a vécén, Jancsi játszik, Julis ül az ágyon és fésülködés helyett csomóz egy madzagot. Rájuk szólok, Jancsi megy öltözködni, két perc alatt kész, és kabátban vár. Julis még fésülgeti a haját, időként meg meg állva… anya jön be, öltözködik, vitatkozik, kezdi fésülni a lány haját, ami természetesen fogkrémes!
8 óra kettő perc, végre elindulnak, a lámpa égve maradt, de legalább az ajtót becsukták.
Anya nem vitte a táskáját, minek az? Remélem telefont vitt, meg pénztárcát, kértem, hogy hozzon egy kenyeret, de pénz nékül nehéz lesz.
Már nem érdekel, nem próbálok meg ezen javítani, nem tudok küzdeni három ember ellen.
Feladom!
Begyújtottam a kályhát, felöltözök, megetetem a csirkéket, és megyek dolgozni, mára két címem van, és egy bevásárlás.
Majd megyek, ha odaérek, majd végzek, ha végzek, már nem nagyon érdekel!
Ezek a megfáradt boldog szürke hétköznapok!

Bianka

Na igen. Ezek a mondatok, amiket nem mondunk ki a hétköznapokban, hogy „nem érdekel”, „feladom”… de ezek nagyon fontosak és nagyon mélyek és azt jelenti, hogy az ember a végén jár a türelmének, az energiájának. Nem tudom, meddig lehet ezt húzni, nem tudom, mikor történik meg az, hogy az egyikünk feláll és azt mondja, kész, itt a vége, tényleg feladom.
Lehet, hogy önző dolog, de ezzel a nagy liberális gyerekneveléssel az is előtérbe került, hogy mi szülők, hogyan éljük meg ezeket a dolgokat, és, hogy attól, hogy anya vagyok, - vagy ugye Bernát apa – nem muszáj az egész életemet elszarni csak azért, mert szülők lettünk. És én pl az egész életemben most tanulom a határszabást, a hétköznapokban és másokkal szemben is. És nehéz az, hogy a gyerekekkel szemben hogy megy a határszabás? Régen ezt megoldották. Nem volt ennyi idegeskedés, nem volt ez, hogy én kimegyek némán sírni az udvarra, hogy fújok kettőt-hármat, vagy tízet…. Régen lekevertek akkora sallert, hogy a gyerek lefejelte az asztalt, nem volt ágyon ülögetés a fésülködés helyett, meg orrszívogatás… Igaz, maradt is némi lelki sérelem, egy kis mellőzöttség, egy kis „nem elfogadás”, de nem gondolom, hogy minden régi anya ennyi feszküt nyelt, mint amennyit én.
És persze, bírom. Bernát is bírja.
Meddig?
Komolyan félek attól, hogy mikor lesz az, amikor azt mondja, a faxom bele, nem kell ez a feszkó… minek? Beleőszülök a rengeteg munkába, és minek? Legalább lennék boldog! De ez hol boldogság? Minden reggel veszekedés, minden délután veszekedés, minden este veszekedés.
És néha felmerül bennem, hogy csak én csinálom a feszkót, de volt pár alkalom, amikor azt mondtam, hogy ok, én most kicsit hátralépek, felteszem a kezem és hagyom… öltözik? oké. Nem öltözik? Leszarom. Fésülködik? Oké. Nem fésülködik? Leszarom. És bírtam. Nem szóltam, nem vágtam pofákat… de addig húzták, addig baromkodtak, hogy Bernátnak is elege lett és Bernát is leordította őket.

Nehezen élem meg ezeket a reggeleket és sokszor nem tudom, mi segítene abban, hogy valahogy egy kicsit kiszakadjunk érzelmileg ebből. Az, hogy minden reggel van valami – nem mindig ugyanaz, de mindig van, aki dobálja a kavicsot a gépezetbe – ez nagyon fárasztó. Hol az egyik, hol a másik csinálja a feszkót, mintha ennek a családnak lételeme lenne az, hogy ordítunk.

Nekem összességében nehezen fér a fejembe, hogy két ilyen okos gyerek hogyan nem érzi, amikor már határon van a balhé? Már több emberrel egyeztettem, mert először arra gondoltam, csak rosszul emlékszem, és mi ugyanezt csináltuk, csak akkor nem vettük észre…? De nem értem, hogy már mostanában ott tartok, hogy amikor kezd felmenni a pumpa, mondom, hogy gyerekek… most van az a pillanat, amikor még ordítás előtt vagyok, most lehetne azt mondani, hogy oké, nem akarok balhét, visszaveszek egy kicsit. És ebben a helyzetben még képes vigyorogni.
Na mondanom se kell, hogy én egy ilyen helyzetben odavigyorogtam volna, kaptam volna olyat, hogy a fal adja a másikat…. de összességében mi jobban éreztük, hogy hol a határ… (Mi = én + az a pár ember, akit megkérdeztem erről…) És nyilván nem az a megoldás, hogy nyakon vágom, és ráadásul látom, hallom, tapasztalom, hogy azért idővel csak bemennek ezek…. csak ember legyen a talpán, aki ezt ép ésszel kibírja.