2026.01.01.
Bernát
Hát akkor 28.
Nagyon vártuk a gyerekek keresztszüleit, a gyerekek még egy kör ajándékra, mi pedig egy kis értelmes beszélgetésre.
De a sors fintora, hogy ők késtek egy órát, mi meg addigra többen lettünk egy új családtaggal! Meglepetés!!! Tádám, meg minden.
Hát az van, hogy megjelent egy poszt, hogy a környékünkön kirakott valaki egy kis kutyát az út szélére, és hát nagyon jönnek a hidegek, és ez egy fotó alapján tacsinak tűnő kisebb kutya. Mutattam az asszonynak, és a lényeg, hogy elment és begyűjtötte! Még egy befogadott jószág a családba!
Nálunk a két macska és az eddigi két kutyánk is örökbe lett fogadva, és nagyon úgy néz ki, hogy mától három kutyánk van! :)
Kannabisz!
Nem no!
Szóval bevettem a kannabiszolajat! Hát… nyelv alá kell egy cseppet, szar íze van, kapor íze (szerintem ez sima kaporolaj, át lettem baszva).
Amikor a nyálammal elcsorgott hátra, keserű volt, igazából olyan érzés ízre, mintha kinyalnék egy fűnyírót! (Nyaltál már ki fűnyírót? Én se, de akkor honnan tudom, milyen az íze? :) ) Várom a hatást, ütni még nem üt, de az utóíze az szar!
És most jöjjetek ti!!!
Mármint épp most mi!
Szóval 527 bejegyzés
A kezdetektől eddig 41 107-en olvasták el az írásainkat.
Ebben a hónapban azt a keveset, amit írtunk, 214 alkalommal olvastátok.
A múlt hónapban 327-en.
És bár mindig elmondjuk, hogy ezt a blogot a gyerekeinknek (is) írjuk, hogy lássák, hogy mennyire borzalmasan rosszak voltak, azért jól esik, hogy más is kíváncsi ránk!
Köszönjük!!!
Ígérem, jövőre csak akkor írunk bejegyzést, ha valami boldogság történik velünk! Úgy kb. két bejegyzésre számítok! :)
Azért ahogy a gyerekek egyre ritkábban betegednek meg, úgy egyre ritkábban akasztanak ki, tehát várható, hogy egy mézes-nyálas szappanopera leszünk pár éven belül!
Bianka (2025.12.30. 22:45)
Most még a múlt év van, lehet panaszkodni?
Talán jövőre nem fogok.
A csodákban már nem hiszek, az ígéreteket sem hiszem el, bizalmam sem sok van már, hogy mindig elhiggyem, jobb lesz.
Úgy érzem, mintha egy mocsárban lennék. Nem tudom, milyen mocsárban lenni, csak a filmekből ismerem. Hogy belemész és elkezdesz süllyedni, és minél jobban kapálódzol, annál gyorsabban húz le. Na, kb. így érzem magam. Néha van egy ág, vagy valami, amivel feljebb húzom magam, de aztán süllyedek lefelé, és nem tudok kijönni belőle. Bárhogy igyekszem, nem tudok annyira kijönni, hogy ki tudjak teljesen lépni a mocsárból és szabad legyek.
Ahogy Bernát írta valamelyik bejegyzésében, hogy ugyanaz a metódus minden reggel… na hát én is ezt érzem. Ugyanaz minden reggel, minden délután, minden este. Ugyanazok a körök, ugyanazok a veszekedések, és őszintén? Elfáradtam ebben. Néha van egy kis fellendülés, időnként érzem, hogy legalább Bernáttal egy csapat vagyunk, de amikor még az sincs, na ott teljesen lemerülnek a tartalékok.
Bernát az én ágam ebben a mocsárban. Ő az, akibe néha bele tudok kapaszkodni és feljebb jönni. És nem szó szerint rácsimpaszkodni, de a vele töltött idő az, ami igazán fel tud(na) tölteni. Az, hogy mi egy csapat vagyunk, egy földöntúli erőt ad. Akkor letarolom a világot is, ha tudom, hogy mi együtt vagyunk benne. De erre most nem sok lehetőség van. A gyerekek állandóan itt vannak. Nem bízhatjuk a mamákra sem őket, mert az egyikhez nem tudnak menni, a másik meg iszonyat fáradt. És kb. körbe is értünk.
Fontos lenne, hogy Bernáttal tudjunk felnőttként kapcsolódni – és itt most nem feltétlenül a szexre gondolok, hanem valahogy normálisan beszélni, tervezni, vagy akár egy filmet megnézni.
A délutáni alvásidő lenne az egyik ilyen lehetőség, de ilyenkor Bernát sokszor nincs otthon. Szóval ez kilőve.
Másik az este. Mindig arról álmodozom – aztán mindig bilibe lóg a kezem -, hogy a gyerekek időben fekszenek (este 8) és utána, kb. fél 9-től mi tudunk filmet nézni, dumálgatni, vagy akár mást is.
Ha legkésőbb 9-kor nekiállunk egy filmnek – vagy bárminek – még emberi időben aludhatunk is. De ez kb. soha nem jön össze.
Sokszor érzem azt, hogy ez csak az én tervem, az én álmom. Én fél 8-kor már kezdem az irányt, de fél 9-kor is még megy a vihorászás, a csikizés, a csak még egy puszi, csak még egy ölelés, és lassan, de biztosan haladunk két biztos lehetőség felé.
Az egyik, hogy elfogy a türelmem.
Szólok szépen, szólok határozottabban, aztán ledobom az ékszíjat.
Ha határozottan lépek fel és nem hagyom a terelést – a mindenféle műsorköröket, még helyezkedik, még ez kell, az kell… nem… már nem kell semmi, alvás van. És akkor rövidebb idő alatt elalszanak, de akkor én már kurva dühös vagyok.
A másik lehetőség, hogy kiveszem belőle magam, kijövök az előtérbe, és Bernát van velük bent. De Bernát nem altat, csak ott van. TikTokozik. Fülhallgatóval. És mikor már a gyerek majdhogynem szaltózik az ágyban, akkor rászól félóránként, hogy most már fejezze be.
Így volt ez tegnap is, amikor azt terveztük, hogy nézünk egy filmet. Helyette 9 után még kimászkáltak még egy kör pisire – műsor, mert hallottam, hogy nem csurgott – csak hát a pisire ki az, aki azt mondja, nem szabad? Persze, hogy kiengeded… nyilván… hát csak ne pisiljon be… és ezt pontosan tudja mindkettő, és kőkeményen ki is használja.
És akkor ha itt elaludnának kb. azonnal, még azt mondanám, a helyzet menthető… de amikor negyed 11-kor Bernát félhangosan odamondja, hogy most már alvás van… akkor konstatálom, hogy oké, ez az este is elúszott.
Ez az esténk is full arról szólt, hogy mindketten ügyesen elfoglaltuk magunkat és vártuk, hogy a két szarházi elaludjon… Hajrá, egy csapat…
Negyed 11-kor már nem kezdesz filmet, nem kezdesz szexet, de már beszélgetni sincs erőd… és mire bemegyek, addigra Bernát épp már a másik oldalára fordul.
Hát ebből kurvára nem lesz egy csapat.
És látom… napi szinten megtesszük mindketten a kis dolgainkat, visszük a kávét, csináljuk a reggelit, én ma kalácsot sütöttem, mert Bernát azt kért, Bernát meg hozza nekem a teákat, intézi a kályhát… vannak szeretetmegnyilvánulások, nem is ezzel van a gond, de a minőségi időt nem pótolja a kalács, az összebújás helyett nem jó a tea.
Ez most hálátlannak tűnhet, hogy semmi sem elég. De nem. Az én részemről sem elég a reggeli és a kalács, vagy az, hogy hazaér és van meleg étel. Mert az nem ölelés. Az nem olyan kapcsolódás. Ezek szeretetmegnyilvánulások. És kell. Nagyon kell. Basszus, ha még ez sem lenne, nem tudom, mi lenne.
De most is… a tegnapi nap után mérgesen megjegyeztem még este, hogy holnap én altatok. 20:28-kor mindkettő aludt. Halleluja, miénk az este. Helyett… megint kezdődött 9-kor a műsorkör… még egy pisi, még egy forgolódás, még egyet dumál.
Kurvaélet!!!!!!!!! Faszom!!!!!! Hogy nem lehet egy kibaszott este a miénk!!!!! A torkomat fojtogatja a düh és a sírás. Bementem, ott őriztem őket egy darabig. Aztán feladtam. Lehet, hogy addigra aludtak, de akkor már úgy voltam vele, hogy a faszt érdekli… Mit erőlködjek? Csak nekem fontos. Akkor kiveszem magam a rendszerből, leszarom, meddig vannak fent, ha 11-ig, éjfélig tombolnak, azt is leszarom. Ha Bernátnak jó lesz így, akkor nekem is. Kijöttem nézni valamit. Nem küzdök. Felnyitottam a laptopot és megnéztem az egyik régi sorozatom utolsó részét, ami hónapok óta vár… Hónapok óta… Hónapok óta nem volt egyben egy órám, amit zavartalanul, megszakítás nélkül tudtam volna arra szánni, hogy azt a kibaszott sorozatrészt megnézzem. Hát most jött el az ideje. Nem várogatok, nem érdekel sem a vita, sem az ígéret, sem a veszekedés. Így a fülessel a fülemen nem hallom majd, hányszor kell rájuk szólni majd még éjfélkor is, így nem idegelem magamat ezen. Nem reménykedek már. Ennyi volt, elfáradtam.
És dilemmám van, hogy ezt egyáltalán benne hagyjam-e… Mármint ezt az írást. A blogban.
Mert ha benne hagyom, akkor 1., mindenkinek elveszem a kedvét a gyerekvállalástól… 2. jön Bernát, és azt fogja az egészből kiolvasni, hogy nekem semmi nem jó.
De hát ez az igazság. Ha kitörlöm, akkor nem ugyanazt a szép nyálat hazudom, mint olyan sokan mások?
A franc tudja…
(Bernát, 2025.12.31. 8:45 Másnap olvasom Bianka írását, míg oda van mamát látogatni, és most itt éneklik a gyerekek az icipici házikót és boldogság van, ropog a tűz a kályhában és tele a hasunk a friss házi fonott kaláccsal.)
Bernát
Hát akkor lehet készülni a boldog új évre…
Én épp tervezgettem, hogy miközben ég a tűz, gyerekkel zenét hallgatunk, és nyugalom van, főzni kéne valami fincsi ebédet anyának… De az csak törődés…
Most akkor nekem az jön ki, hogy én nem szeretek senkit, csak törődöm vele…
Azt gondoltam, jót teszek, de már megint kevésnek bizonyultam!
Bianka
Na mit mondtam…? Tudtam, hogy ez lesz. És az a legrosszabb az egészben, hogy mindez zavar engem, zavarja Bernátot, a gyerekek meg kb. fel se fognak ebből semmit, csak mint két zombi, üveges szemekkel mennek felemelt kézzel, hogy csoooooookiiiiiii…… Kb. ennyit fognak fel az egészből… Hullára nem érdekli őket. És akkor ez az egész nem csak bennem konfliktus, nem csak Bernátban az, hanem köztünk is probléma lesz, ha nem vigyázunk.
Bernát
Hát így küzdünk mi. Én nem értem, másnál is ennyi probléma van??? Hogy a faszba van az, hogy az egyik kollégámat, ha felhívja a felesége, vigyorogva beszélnek, gagyarászik a gyereknek, persze, mert ugye még pici, és boldogok, nem látom a hisztit, örülnek minden apró fingnak. Mi meg itt küzdünk, azt nem mondom, hogy kész szenvedés a nap, mert nem igaz, elvagyunk, beszélgetünk, viccelődünk, a gyerekeket neveljük, oktatjuk, rendszeresen magyarázunk nekik valamit.
És egyébként most ezt ne úgy gondoljátok, hogy depiben ülünk itthon… a gyerekek nevetgélnek, baromkodnak, Jancsi rendszeresen addig pörgeti magát, hogy már rá kell szólni, hogy ne ugráljon az ágyán, mert széttörik.
Viccelődünk, nevetünk, csikizem őket, rendszeresen jönnek oda ölelkezni, pusziszkodunk, vagy jön a lány és mondja, hogy apa, kérek egy nyalást! :) – ami azt jelenti, hogy néha megviccelem, és mikor odahajol pusziért, puszi helyett megnyalom az arcát, vagy öleléskor bekapom a fülét és nyálasra csócsálom, közben ő sikít, meg nevet, és ha abbahagyom, követeli újra. Tehát nem kell hívni a gyámügyet, hogy van itt két depressziós barom, aki szenvedtet két gyereket.
Bianka
Ezt én is megerősítem. Ha egy görbén kellene ábrázolni, akkor a napunk nagy része úgy megy, hogy nulla felett vagyunk. Semlegesen, vagy pozitív részben. Csak időnként elindul egy baromságspirál és valahogy abból nem tudunk mindig jól kijönni. Elindul az okoskodás, nyávogás, műsor, egyik hülyeség a másik után, és a reakciónk sem úgy indul, hogy Hulk lenne bárki is. Szólunk szépen, kedvesen, aztán határozottabban, de addig nem hatékony, amíg be nem torzul a fejünk.
És azt tudom, hogy ez másoknál is van így, ez örök kérdés, hogy „miért kell megvárni, míg ordítok?” – szóval ez nem egyedi eset… Csak ahogyan más is, ezt mi is rosszul éljük meg.
Most pl. épp nemrég ébredtek.
Már megy a vinnyogás, a hülyeség, a takony, a pisi, a kaki, a fing, ami most baromi vicces nekik, nekünk meg ez a fejfogós „oohh, anyám…” kategória… Bernát uzsonnát melegít, a gyerekek útban vannak. Már harmadjára küldi el őket, már indul a feszültség – bennünk… a gyerekek semmit sem éreznek ebből, pedig szerintem elég szépen, egyértelműen fejezzük ki, hogy ha így megyünk tovább, baj lesz.
És amikor meg baj van, akkor is az van, hogy a gyerekek tök gyorsan visszaállnak a rendes kerékvágásba, egy pillanat alatt megy a vihorászás, mi meg még puffogunk egy darabig. Bernát rövidebb ideig, én hosszabban.
Bernát
Jól vagyunk, de minden jó hullám után jön egy csatt, valamelyik barom túllövi a bolondozást és le kell baszni valami baromságért, és elcseszi a hangulatot és megint kell egy óra, mire elfelejtem, és továbblépek. No, Biankának nem egy óra kell, hogy ezt elfelejtse, és ezért eléggé megviselik ezek a dolgok.
De próbálok stratégiát váltani, pl. ma tuti nem lesz déli alvás, hogy estére fáradtak legyenek! Így talán hamarabb alszanak, és lesz időnk egymásra.
Csak azt érzem, hogy nehéz mindenkinek megfelelni!
Amit az ünnepek előtt terveztem, abból semmi nem lett.
Amit a két ünnep közé terveztem, abból még semmi nem sikerült.
A céges autót ki kéne pakolni, ki kéne takarítani, le kéne mosni…
De már kezdődik az új év és ezekből semmi se lesz!
De a gyerekszobát, amit pik-pak össze kéne dobni, hogy külön legyünk, és több időnk legyen egymásra, ami ezek szerint már elég nagy probléma, azt is izibe csinálni kéne.
De! Kérdem én, mert időmenedzselési problémáim vannak. Most itthon vagyok a két gyerekkel, zenét hallgatunk, 80-as évek, gyerekdalok. Ők legóznak csendben, én írok egy hosszú étkező egyik végén, ők itt ülnek mellettem. Most van 11 óra, indulnom kéne krumplit pucolni, Julist meg kéne tanítani pucolni, az is idő, közben én persze csinálom, és rakom fel sülni, mert ebédet kell csinálnom.
Eddig nincs is kérdés, aztán még a gyerekek alszanak, felmegyek a fenti szobába és dolgozom, van kb. 2 órám, hogy haladjak, aztán kelnek. Igen ám, de ugye akkor ma nem alszanak – mert hát stratégia –, akkor nincs időm felmenni és ugrott egy nap.
Ja, és Bianka ugye ma nincs itthon, mert a mamáját látogatják, tehát egyedül vagyok! És ha felmerülne a kérdés, hogy de hát tegnap is volt nap!!!
Tegnap 10–16-ig a lány keresztapjánál szereltem a garázsban a villanyt, mert hát ő is lefestette a futómat, természetesen én is visszasegítek neki! De elment a tegnapi napom, átfagytam, mert azért nem gyenge hideg van kint, és délután már örültem, hogy pihenek, hiszen ez a pihenés ideje!
Telnek a napok, és nincs idő semmire, de most megyek főzni!!!
No, gyerekek játszottak az udvaron, ovis kabát kiszakadt, lehet foltozni…
Megpucoltuk a krumplit a lánnyal, megsütöttük a rántott húst, meg a krumplit, megették, lefeküdtek, én meg (stratégia) indítottam nekik egy mesét (Egyszer volt az élet – A test). Mivel tegnap beszélgettünk a csokizabálásról és a gyomrunkról, hogy ő mit és mennyit kér!!!
Most én is eszek, anyának sütöttem egy marék zellert, az jobb kalóriában, mint a krumpli…
Bianka
És akkor még ide a szilvesztert!
December 31. egész jól telt, hallgattunk zenét, nyugtattunk kutyát, néztük a tűzijátékot, indítottunk filmet. A gyerekek éjfélig fent voltak, éjfélkor kimentünk az utcára, hogy ha a környékben lőnek fel tűzijátékot, azt is lássuk. Igazi felnőtt pezsgőspohárból ittunk pezsgőt, mindenki olyat, ami neki való, aztán folytattuk a filmeket, amikbe a gyerekek végül full bealudtak.
Ezzel meg is van a megoldás: nem alvás délután, egész este és éjszaka film, és egy csomó kaja, éjféli pezsgő és két film után éjjel fél 1–1 óra körül már hipp-hopp alszanak is. Utána kezdődhet a mi életünk… egész élhető, nem?
Bernáttal úgy koccintottunk, hogy mélyen egymás szemébe néztünk és mondtuk: Boldog új évet! Aztán újra: Boldog új évet! Nem mondtunk mást… nem fűztük hozzá, hogy boldogabbat, meg nyugodtabbat, vagy ilyenek… Ezekben a „Boldog új évet” kívánságokban minden benne volt. Az enyém legalábbis biztosan. Minden fájdalmam, minden mérgem és minden reményem. Mint amikor a rulettben mindent egy lapra teszel fel. Nincs más esély, csak előre. Kicsit reális reményekkel indítottam az évet, nem gondoltam, hogy egy kósza kívánságtól jön a jótündér és mostantól minden oké lesz.
Hát nem is lett…
És félve írom már ezeket a sorokat, hiszen arról volt szó, hogy az új évben már nem panaszkodunk.
Bernáttal még fent voltunk egy kicsit, majd letettük magunkat mi is. Egyszer csak arra ébredek, hogy teljes fényár, a szobában a nagylámpa felkapcsolva. Mi van? Mi történt? – Csak valamelyik megy ki pisilni. Odanyúlok a fejem mellé, lekapcsolom a lámpát, mondom neki, hogy a külsőt kapcsolja már… (3 éve ugyanaz a rendszer, ugyanott vannak, ugyanott van a kapcsoló is… Nehéz ügy.) Megint felkapcsolja a szobában… Rászólok, hogy a külső lámpa! Menj a WC-re, haladjunk. De már hallom, hogy csurog. De nem kicsit. Ott megállt a szobaajtóban – természetesen nem az étkezőrész járólapján, hanem bent a szobában a kopott laminálton, és egy egész hólyagnyi pisi patakokban indult el a szoba minden irányába.
2026. január 1. 3:38.
Kurvaboldog új évet!
Hát mindenre gondoltam, hogy mit fogok csinálni az újév első napján… Vajon túlmegyek a kalórián? Vagy figyelek majd? Mozgok? Tornázok kicsit? Készítek valamit? Társasjátékozunk – a boldog évünk első napján? Vagy chipset zabálva, kalóriát túllépve filmet nézünk majd egész nap? Ellopunk valahonnan egy kis időt és csapunk egy kis romantikát Bernáttal? Minden eszembe jutott… de az, hogy hugyot takarítok hajnali fél 4-kor… az nem volt közte.
Ott dühöngtem. Nem hiszem el, hogy egy vécésnéni vagyok már megint. Takarítom a hugyot, a szart mindenki után mindenhonnan, mert az egyik melléhugyozik, és egyik se tudja lekefézni a WC-t maga után. De, hogy ezt újév hajnalán kell, baszki… na az mindennek a teteje…
Ezek után, miután ott morogtam, nem tudtam aludni menni. Vettem ki tiszta ruhát, elmentem fürödni, hátha a víz lenyugtat… majd kijöttem az előtérbe és néztem filmet, meg videókat. 5:34 volt, mire annyira elfáradtam, hogy ruhástól, ahogy voltam, bedőltem az ágyba… Aludtam 3 órát.
Egyszerűen napközben sem tértem magamhoz. Legszívesebben százszor beszóltam volna neki, de mit csesztessem? Abban sem voltam biztos, hogy emlékszik rá. De egyszerűen
nem
hiszem
el,
hogy ez a szülőség ekkora szívás… Nyugtassatok meg… mindenkinek az?