2026.01.16.
Bernát
Egy uncsi hétfő reggel
Ma reggel a
halálos -9 fokra ébredtünk, annyira hideg volt, hogy még a padlófűtés is
bekapcsolt. De nyugi, már pöszörög a kályha! :) Én vittem a kölköket, minden
rendben is lett volna, ha Julis művésznő nem tökölt volna szokás szerint.
Mi Jancsival már felöltözve, kocsi beindítva és letakarítva, indulásra készen
toporogtunk, ez meg még ráérősen öltözgetett. Kimentem, bejöttem, még mindig
nem halad, amikor harmadjára bejöttem, úgy voltam vele, ha bugyiban van, akkor
is kirángatom és kirugdalom a kocsiig! Igen, én az agresszív. És itt áll az
előtérben, és simogatja a kabátját, fel van öltözve, és itt álldogál!!!! Hú, a
k********, hát ordítottam, mint a sakál, hogy takarodjon kifelé, mert már régen
elkéstünk!!!
Akkor még szépen végigcsúszogta a 10 métert a kapuig, én meg elkezdtem tolni,
hogy haladjon már, a harmadik után már szaladni is tudott!
Nem hiszem
el, ma hazajön, stopperrel fogom mérni, hogy mennyi a vetkőzés-öltözés ideje,
és ha egy percen belül nem öltözik fel, úgy seggbe rúgom, hogy hasra esik.
Egyszerűen, ha mondod neki, hogy siessen, akkor megáll és néz, igazgatja a
patentokat, kiigazítja a sálat, húzgálja a nadrágját, ha nem szólsz rá, eljön
úgy, hogy kilóg a bugyi a nadrágból, és nincs rajta pulcsi. Hihetetlen.
Annyira fel tud baszni!
Bianka
Hát igen.
Julis valahogy máshogy van bekötve, ez biztos. Totál fordítva működik, és ez
kiakasztó. Bárhogy igyekszünk reggel, bármilyen korán kelünk, nincs az az idő,
amit ne tudna elcseszni. És amikor mondom, hogy haladjon, még direkt, mintha be
is lassítana. Olyankor még megkeresi az akasztót, meg az utolsó patentot.
Mintha nem értené, hogy a „haladjunk” azt jelenti, hogy minél gyorsabban
jussunk ki a kocsiba.
Ma, mikor
mentem értük, ott álltunk Jancsival, vártuk Julist kabátban, sapkában,
kesztyűben. Julis még szerintem soha nem volt ilyen lelkiismeretes a
fogmosásban, még komótosan elment WC-re, aztán még nyávogás, még ölelgetés, még
egy patent, még egy cipzár. Szerintem élvezte, hogy várunk rá.
Nem néztem rá, mert arra várt. Kíváncsi volt, meddig húzhatja. Kétszer szóltam,
hogy haladjunk, harmadjára nem szóltam, elindultunk. Aztán csörög egy darabig,
hogy neeee... de akkor már késő. Nem várok rá fél délután, amíg a műsor lemegy.
Bernát
Most itthon
ülök és tüzelek, és tervezem a napot, valami hasznosat kéne csinálni… ja, ha
kérdeznéd, igen, ma nem megyek dolgozni, mínusz kilencben én nem szenvedek egy
üres házban, amin még ajtó sincs! Átfagyok, megfázok, és aztán nem tudok menni
dolgozni!
De van itthon munka bőven, azt se tudom, melyiket csináljam. De tudom…. a padlásszobát
kell!!!!!!
Nem tudunk külön lenni a gyerekektől, nincs egy szoba, ahova átküldhetném, hogy
na, lehet menni, mi itt beszélgetnénk. Ma nekiesek és kiglettelem, aztán
pakolok, hogy legyen rend, és jöhet a másik fele, amivel az a baj, hogy azt még
itt-ott vakolgatni is kell!
De nem érdekel, elkezdem, mert itt még a végén megölök valakit.
Egyébként
nem jó érzés, mikor a gyerekek mesét néznek, és mi meg külön kint ülünk és
tiktokozunk, vagy dolgozunk. Nem jó, hogy kettészakad a család, de néha kell a
nyugalom.
Bianka
Én nem
szeretem a folyamatos feszültséget. Menekülök előle. A gyerekmesék meg aztán
kifejezetten idegesítenek, kevés van, amire azt mondom, hogy na, ez tényleg
adott valamit. Ez nekem ilyenkor hasznos idő. Ha bármivel önállóan el tudják foglalni
magukat, az nekem hasznos idő, mert nincs „anyaaaaa”, meg „elvette”, „nem adja
vissza”... Ilyenkor is tudok dolgozni.
Bernát
Egy projekt
előkészülete akkor méretik meg, amikor a projekt aktuális, és nincsenek
problémák.
Én már nyáron vágtam a fát és hasogattam, hordtuk a gyerekekkel rakásba, és
takartam le, hogy majd télen ezzel fűtünk.
És most használom, jó kis száraz fa, melegszik a kályha, spórolunk a gázon.
Most néha a rakásban találok túl hosszú fát, amit még el kell vágni, meg túl
vastagot, amit még szét kell hasítani. Van itthon fűrész, és van itthon fejsze
is, de ez így akkor se jó. Jövőre, azaz idén nyáron, már úgy rakom el a fákat,
hogy ne kelljen vágni meg hasogatni, legyen konyhakész, nincs itt idő
bohóckodni.
A másik, hogy a telet kb. három farakással kezdtük, ebből egy nagyon pici volt,
de akkor is. Most látom, hogy mennyi fa kell egy ilyen enyhe télhez is.
És a látvány: elfogyott az egyik. Hát jó, ez kicsi volt, de ott a másik, ami
útban van, az is elfogyhatna. Hát nem elfogyott???!!!!! Ajó anyját, neki kell
állni a nagy rakásnak, amit erre szántam, hogy majd télen! De már az is fogy,
és minden nap azt látom, hogy fogy, és az agyam már retteg, hogy mi lesz, ha
elfogy???? De hát ezért van, hogy fogyjon! És egyébként van gáz! Akkor miért „rettegek”?
Jövőre több fa kell, mármint idén. És összevágva, és gyújtós is, hát volt idő,
amikor kapargattam a vékony gallyakat, hogy mivel gyújtok be, mert a fene se
gondolta, hogy ennyi gyújtós kell majd!
És ez van a
gyerekekkel is, most készülünk, most alapozzuk őket. És majd ha kirepülnek (még
csak hét, de már erről beszélek???) akkor kezdődik a projekt, és akkor méretik
meg a tudásunk és a minőségünk! Ekkor derül ki, hogy milyen szülők voltunk,
hogy megérte-e megszakadni, erőltetni, hogy ezt is tanuld meg, meg azt is
tanuld meg…
Ja, tegnapi
sétánkon volt egy kb. elsős-másodikos gyerek velünk, és majdnem felröhögtem,
mikor az apja fogta a fejét meg a papírzsebkendőjét, és fújatta az orrát!!!!
Baszki, hát nem tudom, de kb. egy éve már mindenki saját maga fújja az orrát!!!
És csak azért egy éve, tehát 5 és 6 évesen, mert eddig néha előfordult, hogy
csak fújdogálta, de nem sikerült rendesen kifújni, és szipogott tovább! De most
már nagycsoportosak, és tudják ezt is.
Mint ahogy tudnak kályhát begyújtani – segítséggel –, tudnak mosógépet ki-be
pakolni, áthordani a szárítóba vagy be az ágyra. És ott válogatják szét a
ruhákat, és mindenki a sajátját hajtogatja és pakolja el! És lehet azt mondani,
hogy egy gyereknek még nem ez a dolga. De! Egy gyerek is tanulja meg, hogy mi
az élet, mert ha nem egy kitartott fruska lesz, akkor ez a mindennapok
feladata!
Jó, lehet, hogy soha nem kell majd begyújtania, de ha egyszer igen, akkor nem
lesz gond! És projekt és megmérettetés… a tízéves unokatesók nem tudnak mentőt
hívni, pedig ismerik a számokat, és tudnak olvasni. Az enyémek tudják, és ezt
le is próbáltuk. Sőt, tudják, mi a teendő, ha megszólal a
szén-monoxid-érzékelő! Mert ezek életmentő dolgok!
És persze játszanak, játszunk, én pl. amőbázok velük, fejleszti az agyat és a
gondolkodást! Tegnap énekelték a Neoton egyik számát, ami ugye Amerika
felfedezéséről szól… én meg mondtam: na gyertek, nézzünk mesét! Elindítottam az
Egyszer volt... Amerika felfedezését. Tátott szájjal nézték, és tanultak is az
ő szintjükön! Nem mindig a Mancs őrjáratot kell nézni, meg a sok baromságot,
van mese, amiből tanulhatnak is!
Bianka
Bernát
kiakadva.
Egyik szemem sír, a másik nevet. Az az igazság, hogy mindig úgy jön ki, hogy én
vagyok a Hulk, én vagyok az, aki kevésbé bírom, hamarabb kiakadok, hamarabb
ordítok, pedig a helyzet az, hogy a gyerekek sok baromságot csinálnak, ami
mindenkit idegesít, mindenkinek sok, csak én hamarabb lépnék.
És azért írom, hogy egyik szemem sír, a másik nevet, mert néha fura, de jó
érzés, mikor Bernát is kiakad, mert az egy visszaigazolás arra, hogy „ugye nem én
vagyok a hülye? Ugye nem csak engem akasztanak ki ennyire?”
És sajnjálom, hogy Bernát is mérges, sajnálom, hogy rossz a hangulat, de talán
ez kulcs ahhoz, hogy mindketten egységesen és következetesen lépjünk.
Én nem félek belemenni a hosszabb csatákba akár. Nem félek őket „szívatni egy
napig”, csak azért, hogy megtanuljanak valamit, és aztán könnyebb legyen.
Hetek, hónapok óta ki vagyok akadva azon, hogy egyik-másik azt gondolja, hogy
körülötte forog a világ, semmit nem kell csinálnia, nincs feladat, nincs
felelősség, a dolgok csak úgy maguktól ott teremnek, de közben nem becsülnek
semmit, szarnak arra, hogy ki mennyit hajt, és úgy tudnák megérteni, ha egy
kicsit bevonjuk őket. Engem ez egy ideje zavar.
Pl. az, hogy amikor kérek valamit, akkor Julis durci pofával ümmög, karba tett
kézzel, mert neki nincs kedve felöltözni, fésülködni, derekát bedugni stb.
És itt volt a szombat, mondtam, hogy bármennyire hihetetlen, nem az a hobbim,
hogy reggelit meg ebédet csináljak. Nincs ehhez kedvem. Legszívesebben egy
sorozatot néznék. Nekem van kajám, van zöldségem, el tudom látni magam kb. két
perc alatt, ha tehetném, kb. hullára nem érdekelne, ki mit eszik, iszik, oldja
meg. Legszívesebben én is csak ümmögnék egyet, de nem tehetem, mert a család
így működik. Ha Bernát is csak ümmögne, mikor a fáért kell kimenni, nem lenne a
kályhába tűz. Ha mindketten csak ümmögnénk, amikor a ruhákat be kell pakolni a
mosógépbe, akkor nem lenne tiszta ruha. Ha én is csak ümmögnék, amikor ebédet
kell csinálni, vagy ruhákat kell hajtogatni, vagy mosogatni, akkor azok sem
lennének kész.
És ott volt a szombat, mondtam Bernátnak, hogy ugyan csináljunk már egy ilyen
napot – legalább egy fél napot –, amikor mi a kávénkkal betelepszünk az ágyba,
dumálgatunk, telefonozunk, és ha jön egy kérés, hogy csoki kéne, mese kéne,
fázik a kezem, akkor csak ümmögök egyet.
De Bernát azt mondta: „most komolyan szívatni akarod őket?” – ohh, dehogyis…
tanítani. Mert amikor a prasnya otthagyja a szart a WC-ben, le se húzza, még
jó, hogy a seggét legalább kitörölte… akkor azért előtörne a Hulk... És
olyankor én simán megcsinálom, hogy oké, akkor most a mai napon a prasnya
takarítja mindenki után a WC-t, és amikor reggel én is elmegyek és elvégzem a
dolgom, bizony, hogy otthagyom, nem kefézem le magam után, - még ha rohadt
nehéz is, mert mindenem tiltakozik ez ellen - aztán szólok, hogy na, lehet WC-t
takarítani.
Volt is meglepődés… mert ugye a tiszta, fehér WC az olyan természetes, de hogy
tenni is kell érte, az már nem annyira.
És persze, most felmerül a kérdés, hogy ha eddig megcsináltuk helyettük, akkor
most mi ez a munkatábor? De az van, hogy már jó ideje önállóan végzik a
dolgukat, önállóan takarítják le maguk után a WC-t, még az oviban is, és itthon
is. Csak most valahogy ez elmaradt, és valahogy visszafejlődtünk egy pár hete…
Bevonni őket….
Elsőre megakadtam egy kicsit ezen, hogy jajj, szegények, de hát gyerekek…
De egyre több olyan helyzet van, amiből süt, hogy nem nagyon értékelik a
munkánkat.
Amikor simán összetapossa a frissen felmosott, még vizes padlót, megy a fehér
zokniban papucs nélkül, vagy a tisztán mosott ruhák a szekrény helyett a
szennyestartóban landolnak, mert egyszerűbb volt, mint elpakolni, és amikor
annyira nem figyelünk egymásra, hogy nekem az egész napom azzal telik, hogy
tekintettel vagyok rájuk, ők meg a legkisebb mértékig sem figyelnek ránk, akkor
azt mondom, hogy jaaaa, ez így megy? Akkor most már nem kedveskedek azzal, hogy
én hajtogatok ruhát, Bernátét megcsinálom, aztán mindenki intézi magának.
Amilyen az adjonisten, olyan lesz a fogadjisten… ugyebár.
A határszabás egész jól működik.
Következményei vannak a viselkedéseknek.
Megszüntettem a reggeli kávét. Hétköznap reggel nincs kávé, mert csak az
időhúzás és a baromkodás megy.
Csoki lehet a kocsiban reggel, mikor indulunk, de csak akkor, ha mindenki
odateszi magát, és nem csesződik el a hangulat. Ha nem figyelnek, és bárki
elcseszi a hangulatot, és ordítani kell, nem haladunk, akkor a csokit bukták.
Még rosszabb esetben a délutánra is kihat a reggeli viselkedés, szóval lehet,
hogy nincs meseválasztás, sőt, még a mese is elmaradhat.
A délutáni csokiidőt is bukhatja az, aki nem működik együtt. És úgy látszik,
ezek beválnak.
Julis is szépen fésüli a haját minden reggel, nem volt azóta veszekedés ebből,
mióta megkértem a fodrásztól az időpontot, és mondtam, hogy mindenképp megyünk,
mindenképp lesz egészségügyi vágás a hajából, de ha vita van a fésülködésből,
akkor vágatunk belőle többet. Azóta nincs vita.
Épp most
kellett rájuk szólnom, mert indult a baromkodás. Mondtam, hogy már szóltam
szépen, most szólok még egyszer. Ha újra kell szólnom, akkor az esti
meseválasztást bukják.
Ebéd utáni alvásnál Jancsinak mondtam, hogy a csokiidő – ami naponta két
alkalommal van, és ugye a délutáni még hátravan – az forog kockán. Erre a
fejéhez kapott, hogy jajj neeee… Hát – mondom – de… Te tudod…. A te érdeked. Én
nem fogok könyörögni, hogy a csokiidőd meglegyen. Ha nem kell, nem kell. Ennyi.
Egy szikrányi vita nem volt.
Szóval haladunk. Végre.
Bernát
Szombat
Ma egy rétegben kigletteltem a falat, de őszintén, majdnem megfulladtam. A
járólapra kiterítettem egy fóliát még vakolás előtt, hogy ne kenjem össze, és
ez azóta ott van, és lesz is, mert még glettelök, festek. De a nagy hidegben a
szürke kurva macskánk elkezdett odafeljárni, és az hagyján, hogy odaszart, de
oda is hugyozott. Két folt már felszáradt, de ott van még kettő, ami folyik a
fólián, és hagy ne mondjam, milyen büdös.
Most fel kell mosnom, fertőtleníteni, és aztán mehet a meló tovább. Mehet
közben a pakolás is, hogy legyen helyem a másik felét is csinálni! Az a baj,
hogy oda vannak berakva az íróasztalok, komódok, amiket már egy éve megvettem
nekik. Tehát itt már nem csak zacskót kell pakolászni. Gondoltam, egyből
mehetnének a helyükre, de ha nincsenek egymásra pakolva, akkor nem férünk el
csinálni a másik felét!
Holnap még tuti glettelnem kell itt-ott, meg csiszolnom, de ha jól sikerül,
akkor lehet is festeni.
Most a kölkök és anya karateedzésre mentek, és én főzöm a tésztát a vacsihoz…