2026.01.25.

 Bianka

Büszke vagyok az én nagyfiamra.

A gyerekek majdnem egy éve karatéznak. Meglepetésemre egyik nap a múlt héten az edző úgy köszönt el tőlünk, hogy jövő héten övvizsga lesz, amire Jancsit is várják. Más edzés aznap nem is lesz, és ha sikerül, akkor kap a gyerek egy felvarrót az övére, egy narancssárga csíkot, ami ugye egy szintlépés az övfokozatokban.

Én meglepődtem, mert azt gondoltam, hogy ezek csak baromkodnak ott egész idő alatt, de nem. Tegnap megvolt a vizsga, és valami brutálisan nagyon jó volt! Annyira ügyes volt, és annyira szuperül csinált mindent, hogy teljesen el voltam ájulva.

Az edző japánul mondta az utasításokat, és a gyerekek japánul értették ezt az egészet, és csinálták, amit mond. Jancsi valami eszméletlen elszántsággal, erővel, határozottsággal és valami gyönyörű módon csinálta. A vége felé voltak már kis bizonytalanságai, olyan lépésekben, amik összetettebbek voltak. Ott javította is az edző, de egyébként sikeres vizsgát tett. 10/3 kyu.

Julis kicsit zokon vette, hogy nem mehetett. De hát Julis az Julis… Mit is mondhatnék. Amikor sorban állás van, akkor ő táncikál, mikor bemelegítés van, igyekszik mindennek a könnyebbik végét megfogni. Mikor ezt mondtam neki, hogy kicsit jobban figyeljen, váltig állította, hogy ő nagyon figyel, és mindent csinál.

Én a következő edzésen csináltam róla pár videót. Van benne jó és gyenge rész is. Hogy ne legyen demotiváló, csinálok két videót. Az egyik az, amikor jól csinálja, a másik pedig a lógások. Őszintén? Negyed óra után nem tudtam nézni sem. Elfordultam, zenét hallgattam, mert nekem ez felháborító. Az is, amit csinál, de az is, hogy már az edzők sem foglalkoznak vele.

Másokat, amíg nem zavar, addig ott hagynak… de ezt így nem mondták ki. Már nem szólnak rá, nem javítják, nem korrigálják. Azt gondolom, hogy ez így nem elég visszajelzés neki, hogy nem jó az irány. Nem gondolom, hogy megoldás lenne kivenni onnan, mert akkor semmi nem marad, ami ilyen szintű rendszer lenne. De ez meg így… jajj…

Meséltem, hogy vannak kis anomáliák a haja körül is, mert nem akar fésülködni. Úgy látszik, a határszabás jól sikerült, mert elmondtam neki, hogy én veszekedni biztos nem akarok. Tehát ha szeretne hosszú hajat, akkor legyen szíves tenni érte. Megosztjuk a feladatokat: az ő feladata annyi, hogy minden reggel fésüli a haját valamennyit, elkezdi kibontani. Természetesen én befejezem a folyamatot, és én csinálom meg a frizuráját, de most már szerepet kell vállalnia abban, hogy neki szép a haja.

Minden egyes alkalommal, amikor szóba került, hogy jó, akkor viszont így is, úgy is megyünk a fodrászhoz, és majd az a kérdés, hogy mennyit vágunk, mindig elmondta, hogy ő szeretne hosszú hajat, és nem szeretné, hogy levágjuk.

A héten voltunk, és megegyeztünk abban, hogy akkor csak az egészségügyi vágást csinálja meg a fodrász, de azért könnyítsünk is a dolgon egy kicsit. Így a fodrász kb. 10 cm-t vágott a haja végéből. Így is hosszú, hátközépig érő haja van, de talán könnyebb kezelni.

A viták még most is folynak, de mondtam, hogy semmi gond, kérek akkor Krisztától egy másik időpontot, és megyünk. De nem, ő csinálja. Én pedig annyiban fogom vissza magamat, és nem vagyok egy köcsög, hogy ha azt látom, akarja és csinálja, akkor partner vagyok abban, hogy segítsem, és akkor legyen szép haja.

Nem mindig van idő nagy fonásokra meg hatalmas gumizásokra, de most is úgy ment el óvodába, hogy szépen meg volt fésülve, volt benne egy szép kis gumi, egy része be volt fonva. Rajtam nem múlik, hogy ha ő tesz bele valamennyit, akkor az óvodában is kaphasson elismerést.

Ezt megbeszéltem az óvónőkkel is, hogy kicsit reagálják már le a haját: akkor is, ha nem szép, és akkor is, ha szép, mert látnia kell, hogy ennek van visszajelzése a másik oldalon is.

Egyik nap a kétnapos befont hajára – amit még a fodrász font be – azt mondta, nem akar fésülködni. Mondtam neki: olyan a hajad, mint a szénakazal… Nem baj. Csináltam fényképet róla, hogy nézze meg, milyen. Megnézte, jó így. Oké, mondom, akkor nekem is jó. Elment így. Csak remélem, hogy bent megkapta, hogy máskor volt ennél szebb haja is… 😄

Családi béke

Azt vettem észre, hogy a napokban úgy összegeztem az állapotomat és a lelkiállapotunkat, hogy folyamatosan azt érzem, mintha körülbelül 10%-on lenne az akkumulátorom. Ez abból a szempontból nem jó, hogy nagyon nehezen tudok visszatöltődni.

Vekerdy Tamás mondta, hogy kell egy kis feltöltődés, hogy az anyuka újra „rágható” legyen. Na, én azt érzem, hogy ez a rágható állapot nálam nem akar eljönni, vagy legalábbis nagyon nehezen.

Volt egy időszak, amikor mondhatni szinte menekültem, főleg a gyerekektől, de összességében az egész családtól is. Ezt ne úgy értsétek, hogy Bernáttól is menekültem volna, hanem úgy, hogy összességében akartam egy kis egyedüllétet, olyan időt, amikor nem zaklat senki, és nem mondja meg, mit csináljak.

Ez abban nyilvánult meg, hogy hála Istennek már meg lehet csinálni azt, hogy a csapat egy része az előtérben van, egy része meg bent. Én azt csináltam, hogy ha mindenki kint volt, én bementem, és fordítva. Inkább nem reggeliztem vagy nem vacsoráztam, csak lehessek kicsit távol mindenkitől.

Ez nem jó. Főleg Bernáttal nem. De talán most kezdem érezni, hogy tudok nyitni, és pár nap után már nagyobb türelemmel, nagyobb érdeklődéssel tudok hozzájuk viszonyulni.

Természetesen a baromkodás folyamatosan megvan, és hárompercenként történik körülbelül valami, ami miatt valamelyikünk ordít. Ez összességében nem jó. Nem tudom, hogyan kellene ezt a részét még megnézni és valahogy gatyába rázni, de ahogy a többire találtunk megoldást, erre is fogok.

Hozzáteszem, hogy most már egyre többször történik olyan határszabás, ahol nagyon nagy különbséget látok a határszabás és a büntetés között. A büntetés a gyereknek nem oké, mert bármennyire is idegesítőek, akkor is azt kell látnunk, hogy csak hozzák a gyereklétüket. Nem direkt akarnak bunkók vagy idegesítőek lenni, hanem így sikerül, mert egy csomó mindenhez nincsenek meg az eszközeik, és nem tudnak máshogy megnyilvánulni.

Ez nekünk, felnőtteknek idegesítő, de nem direkt van így. Ezért nem büntetés kell, mert az nem konstruktív. Előtérbe kell helyezni a határszabást és a következményt. Hatalmas különbség van a büntetés és a következmény között. A következmény finomabb, de mégis határozottabb keret, a büntetés eleve negatív.

Fontos, hogy megtanulják a szabályokat, az ok-okozati összefüggéseket, és hogy van következménye a dolgoknak – jónak és rossznak is. De hogy mindez büntetés legyen, az nem lehet fő irány.

Ezt nekem is tanulnom kell, mert nálunk gyerekként ez nem volt kimondva. Inkább büntetéseket kaptam. Most viszont nagyon fontosnak tartom, hogy következmény legyen, ne büntetés.

Így a határszabásom feléjük sokkal egyértelműbb és tisztább, és nyugodt tudok maradni ezekben a szituációkban. Amikor elkezdenek baromkodni, kimondom: „Gyerekek, szóltam már kétszer. Ha újra szólnom kell, ez és ez fog történni.” Rám néznek, értik, és ha mégis megcsinálják, jön a következmény.

Mostanában különösen erős náluk az is, hogy pár percre hátratett kézzel kell ülniük egy széken – miközben játszhatnának is.

Be vannak fogva a munkába

Mindkettőnek vannak már feladataik. Bernát bátrabban osztogatja őket, és a hibákkal is elnézőbb. Nekem rendszerint azok a „hibák” jutnak, amik nagyobb károkhoz, extra plusz munkához vagy veszélyhez kapcsolódnak. Ezeket hevesebben reagálom le, és ilyenkor azon gondolkodom, alkalmasak-e már ezekre a feladatokra.

De mindenesetre jó ez az egész arra, hogy lássák: a munka része az életünknek. A dolgok nem úgy működnek, hogy csettintünk, hanem idő és fáradtság van mögöttük.

Bernát írt egy csomót, amit nem tudom, hogy lementett-e valahova… remélem, igen.