2026.02.15
Bianka
Az elmúlt időszakban volt itt már minden. Szervezés, betegség, vita, ölelés, vendégség, vendégjárás, és persze munka-munka-munka.
Hogy nem írtunk, az az én saram. Mert annyira húzós napjaim vannak, éjjelbe csúszik a munka vége, és tényleg… nem elhúzom az időt, nem baszakszom, tényleg meló van. Kell a pénz, nekem is már sok, hogy Bernát húzza az igát, mert ezt mindannyian megszenvedjük. Szóval dolgozom, írok, konzultálok, ha van kivel, és közben állást is keresek. Meg gyereket intézek.
A jó a rosszban, hogy így, hogy egy kicsit kivettem magam a forgalomból – nem vagyok olyan szorosan a gyerekek seggébe (nem helikopterezek felettük állandóan) – talán a lelkem is megpihen kicsit, és jobban tudok nyitni feléjük.
Na de jöjjön Bernát regénye, mert Ő írt becsülettel:
Bernát
Nem egyszerű ez az írás, nehéz rá időt szakítani, mert csak az a gyerekmentes idő jó, amikor csend van, akkor meg az ember nem agyalni akar, hanem pihenni. Az asszony oda van tárgyalni, én vigyázok a kölkökre, akik bent a szobában játszanak. Néztek egy filmet a víz körforgásáról, gondoltam, nem árt tanulni egy kicsit a természetről.
Ja, természet… van az a tervem, amit jövőre indítanék, és lehet, hogy találtam egy helyet hozzá! A probléma az, hogy az iskolában vannak a gyerekek, és onnan ki kéne menni a természetbe, de ugye nem kéne sok időt eltölteni a vonulással. Mert ha egy órát számolok, amiből max. 20 perc az okítás, a többit nem sétával kéne eltölteni, hogy természetközelbe kerüljünk. No, van a közelben egy fásítás, ami kb. pont jó lesz nekünk, csak még nem tudom, kinek a területe. De hát van még idő szervezkedni…
A másik baj ezzel az írással, hogy külön írunk, és bár az asszony az enyémet kijavítja, én csak ritkán látom, hogy ő mit ír, nem tudom, mit mesélt el, és mit nem.
Ezt talán még nem.
Reggel bevitte a kölköket az oviba, elment a boltba, és végül a benzinkúton megállt tankolni. Hazafelé szokott hívni, beszélgetünk addig is…
Csörgött is a telefonom, de egy számot írt ki, az óvónéni keresett, vissza kéne menni az oviba, mert van némi gond.
Elmondta, hogy hát sorakozó volt, és Jancsi ment befelé a terembe, és két asztal között elvágódott, és a tálca, és a poharak… Én meg: baszki, mondd már ki, hogy mi fasz van??? Hogy a gyerek elvágódott és elájult, beütötte a kezét, most jegelik, de nincs jól. Nem tört el a keze, de be kéne jönni.
Én hívtam az asszonyt, hogy lehet menni vissza, hála égnek még a környéken volt. Hát kiderült, hogy elájult, de közben megfeszült testtel feküdt a földön, úgy kellett felpofozni. Nyugi, a gyereket hazahoztuk, kicsit megijedt, de kutya baja. Mondjuk, ha agyrázkódása volt, akkor az óvónők szépen helyrepofozták!
Na, ezen nem is akadok fenn, de hogy bárkivel beszéltünk, szimplán érdeklődve, semmi ingerültség nélkül, hogy mi történt, már jöttek, hogy a szandálja is csúszik, ki kéne cserélni, meg ilyen általános mentegetőzés. Én egyszer nem balhéztam, mert a gyerek kék-zöld, tudom, fiú, szalad, elesik, leesik, itthon is ez megy, csoda, hogy még nem tört el semmije!
Akkor ne legyen már ez a védekező hozzáállás… minket csak az érdekel, mi történt, nem mentünk az oktatási minisztériumba, mert biztos valamelyik óvónő gáncsolta el! De hát gondolom, van pár szülő, aki ezen az értelmi szinten van!
Ez az ügy csak arra volt jó, hogy aznap itthon maradtam, mert ónos eső esett, és nem akartam kockáztatni, hogy összetöröm az autót. Akkor lehet felmerül, hogy az asszonyt hogy engedtem el a két gyerekkel. Csak jelzem, hogy én is készültem, csak mire összeszedtem a cuccokat, meg megetettem a csirkéket, akkor láttam a helyi Face-csoportban, hogy már 10 autó parkol az árokban.
De az asszony nem tökölt, odavissza megjárta gond nélkül, igaz, 40 km/h, de megcsinálta. Délben már én mentem a lányért, kb. 100-zal, mert addigra minden leolvadt! Ezt nem lehet kiszámolni.
Sőt, míg a főút fagyott, addig itt a faluban melegebb volt és olvadt, tehát itt nem volt gond.
Fűtés…
Sikerült annyira jól elhelyezni a cserépkályhát, hogy még az előtérben, az ajtónyitogatás ellenére is 25 fok van, az előszobában már csak 23, és a szobában már csak 22. Ez pont jó, nem szeretünk melegben aludni, a gyerekek vastag pokróccal alszanak, de Jancsi már panaszkodik, hogy izzad.
Most enyhült a hideg, nincsenek mínuszok, kellemes meleg van a házban, és reggelig a kályha nem hűl ki. Reggel megyek a vécére, és érzem, hogy sugározza a meleget.
Viszont a tűzifa rohamosan fogy, lassan hasogatni kell, hogy legyen mit tüzelni. Vagy el kell mennem a vésztartalékért! De nincs gond, van fa! :)
Most két napja kicsit tökömön vagyok fogva! Kicsit magas a cukrom, és az asszony a nyakamra lépett. Így most szenvedek, nem ízlik a zöldséges kaja, hiányzik a csoki, vagy a cukros cuccok, a kenyér. Most szenvedek, fáj a hasam, nem szereti a kenyérmentes életet, fogyni kéne vagy tíz kilót. Nem lehetetlen, de nagyon figyelnem kell.
Ha minden igaz, Julisnak lett beutalója fogászatra és szemészetre, lassan megvan a fogváltás neki, és már fél éve nem vizsgálták a szemét, muszáj néha ránézni.
Az egyedüllét…
Hát nem szeretném, hogy nyavajgásnak vegyétek, de mostanság nagyon nehéz megoldani a közös időt – főleg az értelmesebb részt.
Sehogy nem jön ki jól. Ha reggel anya viszi a kölköket oviba, egyedül hagynak. Visszaér, én indulok dolgozni, ott többnyire egyedül vagyok.
Hazaérek, sokszor még alszanak, az asszony dolgozik még, én meg TikTokozok, jobb híján.
Tegnap már elindítottam egy filmet, mert annyira unatkoztam. Aztán elalszanak a kölkök, és anya kint dolgozik, én meg bent TikTokozom, és utána alvás.
Bianka
Phuuu, igen, ez nagyon gáz. Én is érzem. A napjaink teljesen szétszabdalódnak, mert mindig minden van. Indulás, érkezés, rohanás, veszekedés.
Így, hogy hazahozom őket ebéd után, az én napom annyira elaprózódik, hogy alig van értelmes 2-3 órám, amiben meg kellene váltanom a világot: dolgozni, írni, tartalmat gyártani, utalni, számlázni, irodai ügyeket csinálni Bernátnak, bevásárolni, megfőzni, beszerezni mindent, ami itthonra vagy a gyerekeknek kell, kapcsolatokat tartani.
Ez mind olyan, amibe nem kell gyerek, nem kell más, nem kell hangzavar, nem kellene semmi, ami megakaszt. És amikor már itthon vannak, akkor már… nem is mondom, tudjátok… megy a… minden… ami miatt tutira elbaszom a számlát, félremegy egy utalás, vagy rosszul mentek el egy doksit.
Mérlegelek, folyton tüzet oltok, éppen azt csinálom, amit nagyon muszáj.
Nem sokat segít a dolgon, hogy pont ezek miatt nem kommunikálunk.
Az sem jó, hogy néz a család egy filmet, és én kint vagyok. Mert nem az élményből maradok ki, hanem a családból… Bernátból…
Csak amikor a munka is hajt, akkor nagyon nehéz önfeledten megnézni a hatszázadik értelmetlen baromságot a családi együttlét jegyében…
Valahogy osztódnom kellene. Vagy nyerni a lottón. Akkor más lenne a prioritás. De így, hogy a bevételünk nagyon-nagyon-nagyon-nagyon a béka segge alatt van… ez így… kicsit vad azt mondani, hogy oké, most nem dolgozom, nézzünk valami szarságot, ami nem érdekel.
Bernát
Nyelés…
Most épp nem a duplakezes mélytorkosra gondolok, inkább azokra az esetekre, amikor a kölkök csinálnak valamit, és te szó nélkül hagyod.
Hát hol kezdjem… Julis lányom!!!
Amikor valami nem tetszik neki, és besértődik, és este kijelenti, hogy ma csak anyát ölelem meg… Hát a kurva anyádat, te voltál a hülye, ne engem büntess.
Vagy mikor a frissen kimosott csizmája másnapra már megint tiszta sár, természetesen fehér csizma. Végül neki kellett elmosnia a mosdónál, aminek egyébként örült, szóval lecsutakolta a csizmát, és a mosdó vastagon tiszta sár maradt, de nem úgy diszkréten, hanem az az igazi redvás gané. És csak azért nem szóltam, mert épp aludt, mikor észrevettem, és eltakarítottam, hogy tudjam használni.
De Jancsinak is vannak érdekességei, míg Julisra már üvöltünk, hogy takarodjon vissza a vécére és kefélje le maga után, addig ezt Jancsi rendre megcsinálja. De a múltkor alvásból felébredve úgy összekente a budit!!! Hát az én gyomrom sok mindent kibír, de már elég vaskos szarréteg volt!
Nem akarok hasonlatot az örökbefogadott gyerek és az örökbefogadott kutya közt, de azért van.
Most jött hozzánk ez a kis majom (meg a kutya is :) ), és hát befogadtuk, megfürdettük, másnap mentünk vele a dokihoz oltatni, meg minden, a nevünkre vettük, és most itt él velünk, és szeretgetjük, meg persze etetjük, alszik a kabátok alatt egy papírdobozban (mint a gyerekek :) ).
De azt látom, hogy nem foglalkozunk vele eleget, vinni kéne sétálni, bár elég nagy az udvar, de akkor is. Tanítgatni kéne, nem trükközni, csak ül, fekszik, marad…
Ez mondjuk a gyerekeknél is jól jönne! :)
Mindig azt érezzük, soha nem elég a foglalkozás velük. Na, nem csak a vágyról van szó, hanem a kötelességtudatról. Egy belső kényszer, hogy nem elég.
Jó, játszunk velük, okítjuk őket, de valahogy azt érzem, hogy néha nyakon kéne fogni, és elvinni magammal, gyere, nézd, ez az élet, ezt csinálom, ide megyek, és közben beszélgetünk.
Most egy ismeretlen ismerős jön a városunkba, és megbeszéltük, hogy ráér, és megnézné a várost.
És az asszony egyből mondta, hogy persze, nézzük meg, mutatom. No, nem vagyok benne biztos, hogy ezt családilag gondolta, vagy csak egyedül menne? Pedig a gyerekekre is ráférne a csavargás.
Bianka
Na, és akkor itt jön be a szervezés és az idő, hogy mennyire nehéz együtt tölteni.
Mondom Bernátnak, hogy ezt az időt én mindenképp a gyerekek nélkül szeretném. Egyrészt az illető nem biztos, hogy nyitott a gyerekekre, de azt a kevés időt, amit együtt töltünk, fontosabb dolgokra szánnám, mint a Pókemberre, meg a Hulkrá… márpedig, ha a gyerekek jönnek, akkor előtérbe lesznek ezek, illetve a kaki, szar, fing és társai… amihez nekem már elég sokszor nincs kedvem.
Mondom Bernátnak, hogy odaadhatnánk a gyerekeket Eszti mamának akkorra. – Válasz: Hát nem tudja… szerinte ne.
Hát oké… más ötlet?
Bernát
Séta a városban…
Hú, hogy ez nekem mennyire nehéz feladat (céltalan csavargás). Egész életemben rohantam, és ritkán volt az, hogy csak úgy sétálgassak a városban! Elmenjek plázázni, vagy csavarogni.
A kölkökkel volt utoljára, amikor az volt a cél, hogy a nevelőszülőktől elcsaljuk őket, és vigyük jobbra-balra, haverkodjunk, és teljen az idő.
Azóta azért csinálunk programokat rendszeresen: trambulin, mozi, játszótér, játszóház, fagyizás…
De az a bevesszük magunkat a városba, és egész nap lófrálunk – hát ezt nagyon meg kell terveznem, és nagyon ki kell bírni!!!
A karácsonyi vásáros őrületre se nagyon mentünk ki, én voltam velük egy kis kört, de a tömegbe egyedül, két gyerekkel nem mertem bemenni.
Meg külön rühellem a tömeget, sőt rühellem ezeket a túlárazott, csillagászati összegbe kerülő bulikat, sörfeszt, borfeszt, mindenféle tematikus fesztiválokat. Mind extra drága és mind értelmetlen.
Tudom, én vagyok csóró, hogy nem költök ennyit, de az az igazság, hogy amikor voltunk egy ilyen rendezvényen, és meghallottam, hogy négyezer egy csülök, és ebbe még a kenyér se volt benne!!! Fogtuk magunkat, és átmentünk 50 métert egy halászcsárdába, és feleannyiból megebédeltünk!!!
Nem sajnálom én a jó dolgokra a pénzt, de egy trambulinpark egy óra 4 ezer, kint a karácsonyi vásárban egy pónizás is annyi, csak az 5 perc!!! Miközben anno a gyógylovagláson volt 5 ezer a nagy lovon a foglalkozás!
Remélem, érthető, nem smucig vagyok, csak józan!
Bianka
És akkor jött a gondolatmenetem:
Keveset vagyunk együtt, pénz sincs. Mit csináljunk? Ha azt mondom, csináljunk valamit, Bernát azt mondja, mindegy. Ha Ő mond valamit, én mondom, hogy mindegy. És emlékszem, hogy az előttem lévő kapcsolatában ez volt az egyik, amit legjobban utált, hogy minden mindegy volt…
Na, akkor álljunk a sarkunkra.
Kölkök ébredtek, gyors uzsi, lehet öltözni. Négy elviteles pohárba összevágtam almát, banánt, müzlis tetejébe sózott, pirított diót. Víz be, és irány a kocsi.
– De hova megyünk?
– Nem kérdezel, öltözöl, indulsz…
– De hát…
– Nem. Öltözés van, indulunk. Szép az idő, és a faszom ki van ezzel, hogy semmi értelmeset nem csinálunk, és csak mennek a napok. Indulás van.
Szóval bementünk a városba, leparkoltunk, és irány a sétány, játszótér, pad, piknik, séta tovább. Nem volt extrán sok, de jól esett, és béke volt, esemény volt, együtt voltunk. Bernáttal kézen fogva sétáltunk, egészen úgy néztünk ki, mint egy boldog család :D