2026.02.22.

 Bernát

Hajnali fél hét, arra ébredtem, hogy egy teniszlabdányi lyuk van a hasamban. Már két napja gázos dolgaim vannak, az asszony frankfurti levesétől, amitől tegnap még aludni se bírtam, járkáltam, simogattam a hasam, és próbáltam volna megszabadulni a felesleges gázoktól, de azok nem találták a kiutat. Tegnap délutánra már rendeződtek a dolgok, de ma hajnalra kiürült a gyomrom. A lényeg, hogy felébredtem, benyomtam egy banánt, most épp jó, aztán készülök egy kávéra is.

Tegnapelőtt jól megkaptam a pofámra a dolgokat, előző írásomban, amit az asszony vagy felrakott, vagy nem, megírtam, hogy nagyon utálok, de kellene lófrálni a városba! Hát elolvasta, és délután négykor közölte, hogy öltözzek, mert megyünk! Hát épp kis csemetéket ástam el az udvaron, és erre most öltözzek, büdös vagyok, fáradt, és amúgy is utálok sétálni...

Bementünk a belváros szívébe, sétálóutca, folyópart, játszótér, leültünk egy padra, és ettünk pár szem gyümölcsöt, meg diót. Aztán irány tovább, a gyerekek nagyon élvezték, a parkban jó 50 méterre is elszaladgáltak, találtak szuper játékokat, és boldogan rohangáltak körbe-körbe, közben mi, mint egy szerelmespár, kézen fogva sétáltunk lassan utánuk. Erre szoktam azt mondani, hogy csináljunk úgy, mintha szeretnénk egymást. :)

Találkoztunk egy ismerőssel, de rövid beszélgetés után mentünk is tovább, lófrálni. Tettünk egy igazából felesleges kört a városban, de a gyerekek kimozdultak, szokták a közlekedést, kereszteződést, zebrát. Végül is hasznos volt, mi is jól elvoltunk, kellett ez a kikapcsolódás, de a hátam közepére nem hiányzott.

De ha már lúd, legyen kövér! Tudjátok, mihez kell két kiló liszt és 11 kiló kutyatáp?
Hát hogyhogy nem??? Hát sétához! Nem én vagyok hülye, ha nem érted.... :)

Hát van egy országos szervezés, a séta az orvossal. Hogy inkább sétálj vele, mint hogy a fenekedbe nyúlkáljon. :)
A lényeg, hogy szombaton is bementünk reggel a városba, és a parkban rendeztek egy sétát, kb. egy óra, néha kicsit gyorsabban, aztán meg megint laza séta. És mindenki hozott magával hátizsákot, egy ilyen sétára te mit vinnél magaddal? Kulacs, müzliszelet, vagy csoki, esetleg egy váltócipő, dezodor. No mi (mindig ez a paraszt no. Ki a tökömtől jött ez ide?) a gyerekeknek adtunk egy-egy kiló lisztet, mert ha majd nyáron megyünk túrázni, akkor legalább ennyi cuccot kell majd hozniuk magukkal! Edzésben kell lenniük.

És hát a legnagyobb hülye (én) a 11 kilós kutyatápot behajítottam a nagy túrazsákba, és adjad neki. A dokik nagyon diszkrétek voltak, nem kérdezték meg, hogy minek cipelem a parkolótól a látszólag is nehéz, hatalmas zsákomat. Úgy voltak vele, hogy láttak ők már elég hülyét, nincs mit kérdezni. :) Szóval edzettünk, kb. 2 kilométert sétáltunk, tehát nem volt megerőltető, nekem a vállam húzta egy kicsit a zsák, meg hát a fájós térdemnek se feltétlen tett jót. De nem baj, ez most kellett a lelkemnek! Nem én vagyok fura.. jó? :)

Az asszony azért egy ideig nézett, amikor pakoltam a tápot a zsákomba, de már megszokta, hogy ha hülyéskedek is, nem vagyok stupid!
Sőt, hízott is a májam, amikor egy hölgy megkérdezte, hogy mi van a zsákomban, és elmesélhettem neki! :) Sőt, hozzátettem, hogy a kölkök is cipelik az egy kilót. Azt mondta, hogy na ez az igazi jó nevelés... :) :) :) Nem mintha bárki véleménye számítana. De azért jól esett.
Ennél majd többet is kell majd cipekedni haza a boltból, ha nem lesz kocsijuk.

Szóval reggel van, mindenki durmol, ég már a tűz a kályhában. Megyek, csinálok egy kávét, aztán még lehet, hogy írok. Igazából ti ezt észre se veszitek, hogy két mondat közt hány óra telik el, vagy kávé helyett csak megvakarom a fenekem. :)
Na már itt is vagyok, el se mentem! :) Jaj, annyira vicces vagyok, biztos reggel mellé nyúltam, és véletlen bekentem magam nevetgéllel! :)
Csináltam egy kávét, az asszonynak is egy extra fincsit, hátha jól indulna ez a kurva reggel!!!
Nem szoktunk reklámozni, és mivel nincs is rajta a gyártója az üvegen, ezért nem is reklám, kóstoljátok meg a karamellás mézet!!!!! :)
Hát maradjunk annyiban, hogy a kanálra kell kötni egy madzagot, mert tuti egyben lenyeled! Nagyon finom, mi csak extra esetben szoktuk kávéba rakni, az árát se tudom, mert kaptuk, de biztos nem olcsó, és azt se tudom, hol lehet kapni. :)
Mindenki kapott egy kicsi túrós rudit a párnájára, Julisnak meg melegítettem egy kis teát, mert elkezdett köhögni.

Mivel nincsenek ekkora gyerekeitek, csak közlöm, hogy vészesen közeleg a halál? A tél? A farsang? Vagy esetleg a ballagás?
Hát igen, ezek közül akár mind, már az ovicsoportban szervezkednek, a tarisznya miatt, meg hogy mit vegyünk az óvónőknek? Meg hogy kinek vegyünk? Felsorolnak hat nevet, én meg csak nézek, oké, 2 óvónő, egy dada, aztán Margó??? Ki a faszom az a Margó, konyhás néni? Nem is láttam soha, és még másik hat ember. Ha nekik veszünk valamit, oké, a többség tuti nem akar majd a fejlesztős néniknek venni dolgokat, de mivel nekünk Julist eléggé összepofozták, úgy gondolom, hogy illene megköszönni. És közben már a rokonok zaklatnak, hogy 7. hó 16-odikán lehetne menni a Balcsira, és hogy megyünk-e pár napot? Ember, most keltem fel, még csak egy banánt ettem, meg egy rudit. Azt se tudom, mi lesz délben!
Nyugi. Addig még rengeteg pénzt kell keresnem, vagy nyerni a lottón. Főleg, hogy én úgy terveztem, hogy megyünk az uncsitesókkal, Timivel és Tomival a szokásos erdei kisházba egy hétre, ami bár nem annyira drága, de egy hét, meg az útiköltség az nem lesz olcsó.
Plusz még a Balcsi, ami irreálisan nagyon drága. Hát egy érv van mellettük, hogy a gyerkőcök még nem látták a Balatont.

Na, apa érti a célzást, mától lehet éjjel-nappal dolgozni!
Ébred a nép, Julis hozza a szokásost, szipog, nem taknyos, de szipog! Agyonverhetném érte, de akkor is szipog! Zajoskodik, szaladgál, hisztizik, hogy nincs zoknija... Nem tud csendben maradni. Anya felkelt, megtalálta a kávét, megtalálta a rudit, szóval jól indul a nap, készül a bundás kenyér, nekem meg elkezdett fájni a derekam. :(

Bianka

Érdekesek ezek a reggelek. Én azt gondolom, hogy lassan valahogy más stratégia kellene, mert az, hogy a kedvünk két szarostól függ, ez nem jó, hosszú távon még annyira se jó, a párkapcsolatunknak meg végképp nem jó.
Az a baj, hogy mindenki kurva makacs, és senki nem enged 220-ból.
A gyerek tudja, mit kellene, de akkor se, azért se...
Az én hangulatom, amikor egy kurva nagy orrszívásra ébredek... hát... na... nem a legjobb. Odavágom neki a párnát, néha pont telibe veri. Néz nagyot, én meg vissza, hogy mit várt?
Ilyenkor már nem vagyok ölelős kedvemben, legszívesebben öltöznék és itt hagynám az egészet a picsába. Mert Bernát hangulata meg ettől függ. Őt is zavarja, de nem szól, próbálkozik, kedveskedik, tűr egy darabig, de aztán elszakad a cérna.
Nekem pedig mindig ott a vállamon a felelősség és a teher, hogy nem lehetek dühös, nem szólhatok rá egyikre se, mert itt csak repkedni lehetne, elengedni mindent, ölelni, kedveskedni, kacagni, mint a reklámokban, mint egy igazi boldog család.
A faszt. Kurvára nem így van. Nem tudok kacarászni, mikor az adrenalinszintem az egekben van, az ébredés utáni második percben.
És ilyenkor már Bernát hangulata is megy a levesbe, és ebből lesz az, ami most is van, hogy utána már egy pokróc, nem érdekli semmi, már én is hagyjam békén, és kettőt se szólunk. Fasza boldog nap.

Nekem elfogytak az eszközeim.
Nem akarok egy labilis, idegbajos anya lenni.
Nem akarok – verbálisan sem – bántalmazó anya lenni.
Nem akarok megközelíthetetlen anya lenni.
Főleg azért nem, mert látom a munkám során, milyen lelki terheket cipelnek azok az emberek, akiknek ilyen szülei voltak. Nem akarom, hogy a gyerekeim lelki roncsok legyenek a mi hülyeségünk miatt.
De valahogy nem tudunk zöld ágra vergődni, és egyensúlyt teremteni abban, hogy hogy legyen mindenkinek jó. Folyton oda lyukadunk ki, hogy választani kell: vagy ők érzik jól magukat, vagy mi. A kettő együtt ritka. Vagy őket kell visszafogni és keretbe tenni úgy, hogy az nekik nem jó, vagy beleőrülünk a hülyeségeikbe. Nem értem.. mindenki beleőrül ebbe?
Annak örülök, hogy végre már akkorák, hogy normálisan eljátszanak együtt. Én már nagyon élném, ha nem mindig az lenne, hogy Anyaaaaa, Julis elvette! Anyaaaaa, Jancsi nem hagy békén!! – baszki, oldjátok már meg... nem hiszem, hogy nekem mindig ott kell lennem, és mint egy bírónak állandóan igazságot tenni.
Na, egy szó, mint száz, nem egyszerű...
Én nem tudom, ma hol indult el a nap valami fos irányba, természetesen a gyerekek – ha hibásak is voltak – semmit nem érzékelnek ebből az egészből. Egyedül engem zavar ez az állapot, de a finom rántottára megkapni azt, hogy „hát... úgy ettem, mint a szart”... ez nem igazán volt lélekemelő. Aztán még frissített a böngésző is, amire eldurrant Bernát agya, és mikor kiszaladt a száján a nem tudom hanyadik „k*rva Istenit”, ami rohadtul bántja a fülem, rászóltam (nem a gyerekek előtt), mert nem szeretnék a gyerek szájából istenkáromlást hallani, és még azon is vitázni. A példamutatás ugye...
Ezek után Bernát teljesen elérhetetlen volt, nem nyitott semmire, senkire, sehogy.
Én igyekszem az ilyen helyzeteket megbeszélni, kiadni, ebben teljesen más a megoldási metódusunk.

A mi délelőttünk egész normálisan telt, nem volt vita, veszekedés. Én felmostam, intéztem a házat, a fűtést, felmostam, mosogatást raktam be, és intéztem az ebédet. Leves, pirított zsemlekocka, sült, köret, szósz, zöldség nekem, és fahéjas csiga. A gyerekek szépen eljátszogattak, szólt a zene az előtérben. Normálisan ebédeltek.
A gyerekekkel szemben most egy nyugodt, de határozott hangom van. Kilátásba helyeztem, hogy ha normálisan viselkednek, nem kell vitázni – az alvásnál sem –, délután elmegyünk a trambulinparkba. Békén hagyjuk Bernátot.
Bernát ma külön ebédelt. Bent. Nem hívtam ki. Nem kell erőltetni, ami nem megy. Kapott levest, másodikat, kávét, fahéjas csigát.
A gyerekek most alszanak, délután meg elhúzunk a trambulinparkba.
Én iszom egy nagy habos lattét, és mindenki boldog lesz.
Én legalábbis biztosan. A többit meg nem tudom. Nekem már nincs eszközöm erre.

Bernát

Zombi módi!!!!
A gyerekek anyámnál találtak tetrisz(t), persze egyből azzal akartak játszani, megmutattam, hogy kell, és elkezdték nyomogatni.
Hát egy óra alatt megtanulták, persze nem tökéletesen, de már értik a lényegét!
DE azt a változást... kétszer mentem fel a szobába, mert borzalmas nagy csend volt! És az gyanús, sőt, egyenesen rosszat jelent. A két gyerek ült az ágyban, mozdulatlanul, szerintem levegőt se vettek, és nyomták a tetriszt! Ami egy nagyon idilli, hogy csend van, és nincs veszekedés, meg nem tudom. DE annyira zombik lettek, kb. két órát nyomkodták, se kép, se hang. És amikor indultunk volna haza, jött a hiszti, és azonnal mondták, hogy mikor jövünk vissza, és hány nap, és egyéb. Bár a tetrisz logikai játék, nem villog a kijelzője, mint egy telefon, vagy egy telefonos játéknak, de így se gondolom, hogy jót tesz nekik, sőt ugye Julisnak nagyon rossz a szeme! Le is lettünk baszva, hogy miért kütyüzik, vagy telefonozik a gyerek?!
DE jelzem, most kaptak először ilyet a kezükbe! És nem is tervezzük, hogy ez sűrűn így legyen...
Julist beküldtem a konyhába, álljon az anyja mellé és nézze, ahogy bundás kenyeret süt. Hét éves, épp itt az ideje, hogy egy kicsit belelásson a konyhai dolgokba! Igen, azért, mert egy lánynak, vagy asszonynak a konyhában a helye! Én még egy régi felfogásban élek, és ezt a vonalat tanítom a gyerekeknek is: egy nő tudjon főzni. És igen... egy férfi is tudjon magának főzni egy kaját, hogy a szerelmét tudja meglepni egy finom vacsival, de az szégyen, ha egy nő nem találja fel magát a konyhában! Nem kérek vádaskodást, asszem elégszer leírtam, hogy én is viszem a háztartást, és főzök is, ez egy minimum elvárás bárki felé.

Bianka

Kicsit keveredik már manapság ez, és tudom, hogy a nők is egyre több irányban bizonyítanak, meg vezetők, meg minden... de ennek ellenére én is azt gondolom, hogy egy nőnek mindenképp, de egy férfinak is tudnia kell főzni. És nem feltétlenül azért, mert csak női feladat lenne, hanem mert az önellátásnak is, és a házi munkáknak is része ez. Egy család ettől működik, hogy a feladatok el vannak végezve. Ezt nem kell sok esetben külön címkézni, hogy ez férfi vagy női feladat, feladat, amit meg kell csinálni, és pont. És attól, hogy valaki tud főzni, azzal csak több lesz. Senkinek nem esik le a gyűrű az ujjáról, ha meg tud sütni egy kenyeret, vagy egy bográcsosnál nem töketlenkedik, hanem ha kell, akkor odamegy és megcsinálja. És az én családom ilyen. Mindenki. És a gyerekeink is ilyenek lesznek. Nekem a lányom is és a fiam is tudni fog kenyeret sütni, alapételeket megcsinálni.

Na, megyek, készítek uzsit, hamarosan ébrednek a trollok. :)
A délutánunk úgy telt, ahogy terveztem. Keltek, uzsonna, öltözés, majd irány a trambulinpark. Előtte vettem nekik üdcsit, meg nasit az ugrálás utánra, magamnak meg egy nagy habos lattét. Jót ugráltak, én is elvoltam addig, majd irány haza.
A csendes, de ellentmondást nem tűrő viselkedésem hatékonynak bizonyult délután is. Rend volt. Nem katonás. Csak pl. amikor mondtam, hogy öltözzenek, és Julis hozta a nyávogós, baromkodós, nem haladós formáját, mondtam, hogy oké, semmi gond, én 5 perc múlva indulok, aki kész lesz, jön, aki nem, az marad. Érdekes módon egyből el tudott készülni.
Bernátot meg szépen békén hagytuk, ahogy kérte. Remélem, boldog volt a csendben.

A vasárnapi nemidill.
Bár előző este nagyon sokáig néztek filmet, és azt reméltük szerintem mindketten, hogy ebből valami lazulós, lustálkodós reggel lesz, hát ez nem jött be. És még mindig nem tudok jól állni ahhoz, hogy a gyerekek addig zörögnek, pattognak, csattognak, szipognak, szörcsögnek, krákognak, amíg fel nem ébredünk... Mindig szeretném megvalósítani azt, ami a reklámokban van, hogy megy a gyerek, felébred, ugrál az ágyon, ébreszti a szüleit, akik nagyot kacagva ébrednek... Semmi kussolj már, meg hagyd már abba, meg alvás van még... És amikor már harmadjára fogom meg a párnát, hogy odavágjam, és Bernát ötödjére morran oda, akkor már nem indul jól a reggel.
És nem tudom, miért, de mindig az az érzés van bennem, hogy ezeket nekem kell megoldani. Rejtély, hogy miért gondolom ezt az én felelősségemnek, de amíg rá nem jövök, nem tudok más eszközt, mint kivonni magam a forgalomból amennyire csak lehet. Természetesen a gyerekekkel, mert ez nem feltétlenül arról szól, hogy elmenekülök. A feszültségtől menekülök el. Mint ahogy tegnap is a trambulinparkba.
És ma reggel is itt vagyunk, vasárnap délelőtt, lehetne ez egy boldog, mosolygós, zenehallgatós reggel. Helyett: morgás, hagyjál békén, nincs kedvem... (persze, miután megcsinálják a hangulatot, kinek van?) Bernát indul a mosdóba, Julis, miután felvert mindenkit, a világ legtermészetesebb módján nyúl apáért, aki épp a mosdóba indul: Apucsuj.... becézi sejpítve (amitől egyébként feláll a szőr a hátamon – a becenévtől is, de a sejpítéstől is) Apa lerázza, hagyjál, dolgom van.
Én már a konyhában készülök, kávé, reggeli, közben visszalépek Julishoz, elmondom neki, hogy ha figyelmes, kedves akar lenni, akkor nem a becézés kell, hanem az, hogy odafigyeljen, ne verje fel az egész családot... mert amikor már mindenki dühös, nehéz onnan jókedvet csinálni...
Bernát visszaér a mosdóból, látja, hogy készülődök, beadja az igényt, hogy jó lenne, ha inkább kávét csinálnék a reggeli előtt... Köszi... oké. Kávé kész, beviszem, ebből se legyen vita. Készül a reggeli, közben bent Bernát irányít, kussban öltözés, haladjál, miért nem csukod be a szekrényt? Mi a dolgod? Sok a duma! Ne okoskodjál! Mit kértem? Mi a feladat? Akkor azzal foglalkozzál! A saját dolgodat csináld!
Julis kijön, kérdezi tőlem: Adsz zoknit? – Nem! Kivitted a szennyesbe? Nyilván nem... akkor mit akarsz? Ha kivitted, akkor a mosottban lesz. Ha nem vitted ki, vess magadra.
(baromira elegem van ebből is, hogy a két ágyból a szennyeseket úgy vadászom össze. Itt egy zokni, ott egy zokni, a földön egy, az ágy mögött egy.... És akkor csodálkozunk, hogy Jancsinak egy nagyon nagy köteg fél pár zoknija van. Hogy hol van a párjuk? Fogalmam sincs. De már leszarom. Majd megy felemásban. Úgyis ez a divat.)
A tükörtojás elkészült, apának 4, Julisnak 2, Jancsinak 1. Jancsi lehet, hogy majd csörög, hogy nem szereti. Nem érdekel. Bernát bent kapja, tálcán, ágyba... a gyerekek kint. Addig is külön vannak, nincs vita.
Én meg nem reggelizem. Minek? Ebben a feszültségben nem tudok.
Azon gondolkodom, hova kellene elmenekülni.
Mikor lesz vége a vasárnapnak?
Semmit nem csinálnak meg normálisan. Ha egy dologra kell figyelni, azt az egyet is elrontják. És lehet azt mondani, hogy de még gyerek. Nem..... ez nem mentség erre. Igen, gyerek, de már képes rá, meg tudná csinálni, ha akarná, ha odafigyelne. Nem akarok megint a nagyanyáinkkal jönni, de az egyik 4 évesen már pelenkázta az öccsét, a másik libát őrzött, a harmadik a teheneket hajtotta ki 4-5 évesen. Felelősséggel... Gondolom, ha baj lett volna, olyan verést kapott volna, hogy megemlegeti. Én nyilván nem fenyegetek ilyenekkel, de így kb. nincs is tétje a dolgaiknak. Nem vigyáznak semmire. A trambulint épp most tették tönkre. Hiába mondtuk, kértük, minden egyes alkalommal csimpaszkodtak a hálón, lógtak az oszlopokon. Eddig bírta.
A csirkéket meg szokták etetni. Nem sok teendő van: menjen ki, ajtót csukja, adjon a csirkéknek enni, majd jöjjön be.
A csirkék már megint kint vannak, az ajtó tárva-nyitva.
És akkor ebben a fosban keressek valami boldogságot. Jó kis küldetés. Persze, „amelyik kutyát etetem” ugyebár... csak amikor alig van mivel etetni azt a kurva kutyát, akkor nehéz a jóra koncentrálni.
Megyek, és csinálok valami „hasznosat”, mert mindjárt megkapom a kérdést, hogy én egész nap itt fogok ülni?